Amikor még sorban áltak a jegyekért. Ekhós szekérpéntzár a Blahán Fotó: Somorjai L.
Aztán, ahogy hazánkban lenni szokott, jött az ellenpólus. Sziládi János pártmunkás, színházi analfabéta, kirendelt segédcenzor. Az eleve háborúsnak képzelt állapotot egy igazi katonás megoldás követte: Malonyai Dezső, m. kir. tüzérhadnagy, majd kultúrpolitikus, túl a nyugdíjkoron. Mindezzel együtt a politikai rothadás jót tett a Nemzetinek, s az akkor még gondolkodni vágyó Kerényi Imre körül kialakult egy szellemi kör, melyből Nemzeti válhatott volna. Aztán jött Grósz, az ő Cziberéje és az ő Csiszárja, s a rendszerváltás idején, amikor a Nemzetinek hatalmas lehetősége lett volna, hogy a progresszió élére álljon, művészszínházi kísérletezés kezdődött. Ekkor derült ki, hogy egy bármilyen kiváló rendező is képes rossz Nemzetit csinálni, ha nem elég sokoldalú entellektüel és nem eléggé kiművelt politikus. Csiszár két éve után jött Csurka István april tizenharmadikája. Nem teljesen világos, a magyar szerző miért gondolta, hogy egy strassbourgi háztartásbeliben meglelte a megoldást, de tény, a minisztérium vezetése készen kapta az ukázt. Ne feledjük, ez még nem a MIÉP-es Csurka, hanem az MDF alelnöke, mögötte a legnagyobb párt tekintélye és saját munkásságának súlya. A nagytisztelet? hivatalnokok épp Nemeskürty Istvánban gondolkodtak, mikor jött a nagy ötlet, s annak földi letéteményese Ablonczy László színházi kritikus, az Erdélyen túli magyar irodalom akut gyűlölője, a nemzeti gondolat lenőtt bajú bástyája. Jött, aminek jönnie kellett, szerző Erdélyből, színész Erdélyből, tegnapelőtti stílus ugyanonnan. A társulat átlagéletkora megközelítette egy vasutas nyugdíjasotthon átlagéletkorát, melléjük jöttek jeltelen ifjak és a nézők elszoktak attól, hogy a Nemzeti Színház létező intézmény.
Meggyőződésem, hogy így is maradt volna, ha nem jut eszébe a kormánynak (nem az előzőnek, a még korábbinak), hogy épít egy színházat. Valóban nem lett volna akármilyen gesztus, amikor Magyar Bálint, a régi Nemzeti főtitkárának fia belép a kezdeményezésével épült épületbe. Ez túl liberális szimbólumnak bizonyult, a futballszerető utódok, Orbánék számára nem tűnt optimálisnak a Lipótváros, inkább a futballban szebb csengés? Ferencvárost választották.
A többit már majdnem tudjuk. Hosszú évtizedek tervezgetése után felépült egy valamilyen ház. Ez a ház szinte bizonyosan nem olyan impozáns, mint a korábbi tervek, viszont van egy előnye hozzájuk képest, mely egyúttal hátránya is: van. Nem lehet többet elvben beszélni a Nemzetiről, csinálni kellene. Ez az, ami nem megy, úgy tűnik.
Igazgatót találni szintúgy nehéz. Várhegyi Attila miniszter (mert ne tévedjünk, ő volt a miniszter) szolnoki ismerősét, a helyben kiválóan igazgató drámaírót, Schwajda Györgyöt nevezte ki. Schwajdából a feladat összes rossz és jó tulajdonságát fokozottan kihozta. Írótársunk kiváló színházi operátor, remek szervező, aki azonban szeret egyes szám első személyben vezetni. Az ő dolga, az ő felelőssége, az ő színháza. Ráadásul a szerzőként jelentős direktor rendezőnek is kinevezte magát, ami enyhe túlzás eddigi élete és a sivár végtermék ismeretében. Az idei tavaszelő a Nemzeti történetének leggroteszkebb fejezete.
Új minőség nem született. Egy tekintetben volt okunk örömre. Emberek sokasága állt sorba jegyért, újra a színházról szólt az élet, az emberek erről beszéltek a világnak abban a városában, ahol mellesleg a legtöbb színházjegy fogy évtizedek óta a lakosság lélekszámához képest a világon. Nem azt kérdezték tőlem az ismerőseim, kire szavaztam az első fordulóban, hanem azt, szerintem jó volt-e a görög színbe behozott repülőgép a turistákkal (azt mondtam nekik, hogy nem volt jó). Innen akár el is indulhattunk volna, Schwajdával vagy nélküle, ha lett volna gondolat a tervek mögött. Nem volt.
A Nemzeti Színházról két éve vitatkoznak, mintha az egy épület lenne. Nem az. Egy színház létrehozása szellemi feladat, lelkek egymáshoz illesztése, nem tégláké.
"Fidiland" pallérjait nem érdekelte a színház, csak az épület. Nekik az kellett, hogy egy meglehetősen antikrisztusi nemzeti szimbólumrendszer szép és új darabja készüljön el időre. Hogy itt előadást kell tartani, az már mellékes. Köztudomású, hogy a kor névadóját nem érdekli a színház, képtelen egy előadást végigülni, mert unja. Akciófilm az ő lelke, nem finom rezzenetek otthona. Ennek megfelelően a háznak volt kivitelezője, építője, de nem volt műsora. Schwajda György magyar író megcselekedte, hogy egyetlen élő kortársát nem hívta el színházába szerzőnek. Meghívta a kitűnő Vasziljevet klasszikust rendezni. Meghívta önmagát ugyanerre. Meghívott egy norvég rendezőt, norvég klasszikust rendezni. Meghívta az ilyenkor szokásos placebo Bánk bánra a legjobbnak látszó magyar rendezőt Ukrajnából. Ez egy nemzeti színházi program? Nem az. Ez egy kulturális bemutatóterem dekorációja. Ezért nem kell tizenhárom milliárdot elkölteni. Az új gondolatokért érdemes, vagy semmiért. Elgondolkodtató, hogy van egy magát nemzetinek definiáló magyar kormány, mely egyszerűen nem tudja, mi az, hogy magyar, meg nemzeti, ha már nem csupán építkezésről van szó.
Jelen pillanatban nem tudni, mit játszanak az első számú magyar színházban, szerződtetett színész pedig kevesebb van, mint az utolsó számúban.
S ekkor jött Görgey Artúr (álnéven Gábor). Egy ember, akit mindenki szeret, aki legalább egyszer találkozott vele. Egy ember, aki egyszerre úr és polgár, de legfőképpen kiváló kolléga, megbízható barát. Egy ember, aki történelmi nevet visel, akinek nemzetközi siker? darabja van, aki ezáltal nem frusztrált, nem irigy, aki ha belép valahová, oda valaki megérkezett.
Torkán is akadt a Nemzeti! Először úgy gondolta, hogy egy színháznak működnie kell. Ha egy színháznak nincs vezetője, az nem működik. Élve tehát azzal a jogával, hogy kinevezhet igazgatót, kinevezett valakit. Huszti Pétert, aki rendelkezik három olyan erénnyel, amivel akár jó igazgatója is lehet a Nemzetinek. Van modora (köszön, szóba áll az emberekkel, meg is hallgatja őket). Nem csupán önmaga zsenialitásának mozgó emlékműve, mint az a két ember, akit az úgynevezett "szakma", azaz öt darab ember szívesen látna a helyén. Ezzel függ össze, hogy toleráns. A harmadik erénye, hogy nem állt oda sem az egyik, sem a másik politikai oldalhoz, ami ma több mint erény. Nem írt alá kétes tartalmú tiltakozó jegyzékeket, de nem is állt oda díszművésznek az üvöltő kórusba.
Igaz, hogy ő nem a legnagyobb élő magyar rendező. Igaz Koltai Tamás vádja, miszerint sohasem szerepelt a Színházi Találkozók műsorán. Koltai, a legkonzekvensebb magyar kritikus nehezményezi, hogy Görgey egyedül döntött, azt viszont nem teszi hozzá, hogy a szellemi zsinórmértékül választott Színházi Találkozók műsorát évek óta egy, azaz egy személy válogatja. Az egyik demokratikus, a másik nem?
S máris ott vagyunk, ahová érkeznünk kellett. A szakmánál. Nyilatkozatokból tudjuk, hogy a szakma tiltakozott. A szakma akart pályázatot, így kapott. Én ennek nem örülök. Tekintélyes embertől hiba, hogy dönt valamit, majd hat nap múlva az ellenkezőjét.
Először is mondjuk ki, olyan, hogy szakma, nincs! A szakma az nem egy ember, így nincs szája, nem tud beszélni. Szakmai szervezetek, érdekképviseletek lehetnének, ha lennének. Egy van, az a neve, hogy Magyar Színészkamara, az valóban társadalmi szervezetként alakult tíz éve, annak valóban tagja lehet minden színész. Az igazi érdekképviseletnek ugyanis van két alapvető kritériuma. Mindenki tagja lehet, aki a szakmához tartozik, és közvetlenül vagy magaválasztotta képviselői útján elmondhatja véleményét. Mikor volt ilyen? Olyan gittegyletekre hivatkoznak egyesek, mint a Fővárosi Színigazgatók Társasága? Ez az éppen (bár bántóan régóta) regnáló urak köre lehet asztaltársaság, de nem szakmai szervezet. Képzeljék el, amint a János kórház igazgatója eldönti, ki legyen a László kórház igazgatója! Nevetséges? Az, de itt néhány úr épp erre tesz kísérletet. Van a Magyar Színházi Társaság. Mikor volt utoljára közgyűlése, hogy alakult, kikből? A demokráciának lett volna egy fárasztó útja. Egy olyan szakmának, amelynek az összes képviselője elfér a Kongresszusi Központban, ezt nem is nehéz működtetni. Csak akkor fennáll annak a veszélye, hogy a "békéscsabai színész kettő" nem szavaz a saját egykori programjából semmit meg nem valósító nagyhatalmú belvárosi igazgatóra, mert úgy érzi, ő ne képviselje, hisz úgysem fogja. Mondjuk ki: itt nem a szakmáról, hanem néhány, önmagát szakmának nevező, saját színházával is alig foglalkozó túlkoros vezetőről van szó. Ők szeretnék a biztonság kedvéért eldönteni, kiből lehet színész, rendező, igazgató. Közülük illik felkérni valakit, aztán, ha a nagy Ő nem vállalja, jöhet a következő. Áldásos szakmai tevékenységüknek következtében segédrendezőkből lettek igazgatók itt-ott a magyar vidéken, régi színházi városokban vegetál a színház, a lényeg, hogy nélkülük semmi ne történhessen, mert így biztos az állásuk. Ennek a Szakma álnev? köznek lett áldozatává Görgey Gábor és Huszti Péter. Ez a helyzet ugyanis méltatlan és
ne kerteljünk, megalázó. Huszti Péternek, vagy valaki másnak most az lenne a dolga, hogy szerződtessen színészt, rendezőt, írót, mindenféle mást. Elkezdődik egy vadonatúj épületben egy évad, amiről azt sem tudjuk, lesz-e egyáltalán. Írniuk kellene a kiválasztottaknak azokat a műveket, amiket aztán majd jövőre bemutatnak.
Ezzel szemben Huszti Péternek van fél éve. Ez alatt eldönti, pályázzon-e, vagy sem. Tárgyalni kell. No nem művekről, a Szakma nev? Magyar Ötök támogatásáról. Ha azt megszerzi, ha felkenik, akkor pályázik, ha nem, akkor nem. Huszti ellen az a másik érv, hogy nem vezetett színházat. De igen. A legnagyobbat. Főiskola a művészneve, amúgy Egyetem. Vezette, és jól vezette. Érdekelte a feladat, és nem dekorációnak viselte a tábornoki zubbonyán. Ilyen vezetőre van szükség, nem olyanra, aki csupán egy valamiben biztos, abban, hogy ő csalhatatlan.
Görgeynek volt egy jó mondata, nem szereti az áldemokratikus pályázatokat. Miért gondolja bárki, hogy egy pályázat nem irányítható? Dehogynem. Annyi a különbség, hogy míg a kinevező személye adott, tehát a felelős is néven nevezhető, addig egy pályázatnál semmi nem tudható, csak a néha meglepő végeredmény. A végtermék pedig marad, míg a felkért szakmai zsűri tíz évig a lábát nem teszi be abba a városba, ahová emberét delegálta. Ez elég vérszegény demokrácia, s főleg álságos.
Barátunk, Görgey Artúr, művésznevén Gábor, tévedett. Majd rájön. A Szakma nev? asztaltársaság ugyanazt teszi vele, mint másokkal. Elfogyasztja. Kár lenne érte. Talán jobb lett volna, ha első döntésével megüzeni Szakma Úrnak: ismerlek és szeretlek, de képes vagyok dönteni nélküled. Mert Szakma Úrék évtizede arra jó volt, hogy nem nevelődhetett ki egy olyan nagyformátumú, ma középkorú értelmiségi, aki ideális lenne a feladatra. A szelekció sikeres volt. Hadd ne gratuláljak hozzá. Félek, itt igazából keveseket érdekel a Nemzeti.
2002. 06. 14. (VI/24)
