Drabik Sándor (jobbról) egy MiG–21-es vadászgép előtt
Egon már tíz perccel korábban felszállt, a Balaton térségében repült, mint egy ellenséges szándékoktól vezérelt "betolakodó" pilóta, akire az éber magyar légierő időben felfigyelt, és azonnal le is csap rá. Az éber légierőt ebben az imitált elfogó gyakorlatban Drabik Sándor képviselte.
A két MiG–21-es a magyar tenger fölötti légtérben körözött. A földi irányítás koordinálta mind a két gépet: az elfogót – bizonyos távolságot hagyva – a célgép repülési szakaszára vezette. A macska-egér futam egy háromszöglet? pályán zajlott.
Egon gépe már ráfordult a 100 kilométeres elfogó szakaszra, de Sándor még mindig a felkészülési szakasz derekánál járt. Az irányító – mintha elaludt volna – későn vezette ki erről az etapról, így nem a szokásos 5-6 kilométer volt a két gép közötti távolság, hanem tizenkettő. A főhadnagynak nem volt más választása, hogy még ezen a szakaszon beazonosíthassa az "ellenséges" MiG-et, rá kellett gyorsítania. Maximális gázt adott, fáklyát kapcsolt. Másodperceken belül földhöz viszonyítottan 1000-1100 kilométer/órás sebességre gyorsult. Egon tudta, hogy Drabik gyorsít mögötte, s bár jelen helyzetben ő ellenséges betolakodó volt, mégis segíteni akart az üldözőjének, visszafogta egy kicsit a sebességét. Az üldöző pilóta ki is használta ezt a páratlanul ritka helyzetet, és Drabik szó szerint ezerrel tépte a gépet, és pillanatok alatt be is érte a MiG-21-est.
Szabály szerint járt el: két kilométerre közelítette meg az "ellenséget". Bár éjszaka volt, mégis szabad szemmel látta az előtte haladó MiG helyzetjelző lámpáit. Az "ellenség" 5500 méter magasan repült, a beazonosító gép pedig kissé alatta 4900 magasan. Ez kedvező pozíció volt a lokátor számára, hiszen az előre és egy kicsit felfelé lát. Nem is kellett sokáig várni, a lokátor máris jelzett: megvan a célgép, a célkereszt befogta a MiG-et. Nyert! Drabik főhadnagy ebben a pillanatban megnyerte a "csatát".
A szabályzat szerint a gépeknek – főként azért, hogy ne sértsék meg a légteret – a háromszög? pálya belseje felé fordulva kell elhagyniuk az elfogó szakaszt, és rátérniük a hazatérő szakaszra. Egon még mindig kicsinek számító, 5-600 kilométer/órás sebességgel repült, és nagy bedöntéssel jobbra billentve a MiG-et megkezdte a kiválást. Drabik is nekilátott a kiválásnak, már fordult, jobbra döntötte a gépét, amikor rémülten látta, hogy az előtte repülő Egon gépének a lámpája nem mozog, nem halad sehova. Megállt előtte a pont – Hűha! – kiáltott fel – itt valami nagy gond van! És a lámpa továbbra sem mozdult. Drabik gépe még mindig 1000 körüli sebességgel robogott, Egon előtte két kilométerről kezdte el ugyan a kiválást, de olyan nagy – 60-70 fokos – bedöntéssel, hogy gyakorlatilag a nagy sebességgel közeledő elfogó gép elé húzta a MiG-et. A helyzetjelző lámpája továbbra sem mozdult, hanem egyre nőtt, azaz Sándor felé közeledett. Az összeütközés elkerülhetetlen volt. Másodpercek tört része jutott a cselekvésre. Sándor a már bedöntött gépét azonnal visszafordította vízszintes síkba, mivel így hatékonyabb a kormányzás. Miután kivette a MiG-et a fordulóból, arra készült, hogy lenyomja a gép orrát, és ha Isten is besegít, talán el tud suhanni Egon gépe alatt. De ehhez már túl késő volt. Magassági szintkülönbség nem volt, s az excélgép pedig már annyira közel került hozzá, hogy az éjszakai sötétség ellenére is teljes méretében ki tudta venni a MiG vonalait, még a lajstrom jelet is el tudta olvasni, egyedül csak a kabinfülke volt sötét. Tudta, ilyen részletességgel csak akkor láthatja a repülőgépet, ha 200 méteren belül van.
Beindult a vészreakció.
A főhadnagy felhagyott a taktikázással, azonnal kinyitotta a törzsféklapot, és egy gyors mozdulattal felrántotta a gép orrát. A vadászgép felágaskodott, és a tíz tonnás vasmadár megindult felfelé. Húzta, tépte a botkormányt. Ujjai szinte ráfehéredtek a markolatra. Utolsó perc, utolsó mozdulat! "Fel! Fel!" – könyörögte és parancsolta egyben. "Felül kell emelkedned!" – erőltette a fohászt. De tudta, ez már nem az ő hatásköre. Már eldőlt a meccs. Várnia kell. Csak egy másodperc, és minden kiderül.
A vadászgép becsületesen dübörgött alatta, minden tartalékot bedobott. Kegyetlen hosszú volt ez a másodperc. Összeszorított szemmel, viszszafojtott lélegzettel várt. Iszonyú ez a pillanat! Legyen már vége! Mindenre felkészült. Szinte már hallotta a csattanást. A fémes sikolyokat, ahogy egymásnak vágódnak a gépek. Szinte átélte a becsapódás utáni rázkódást, az utolsó élményét ebben az életben.
És semmi. Csend. Semmi zaj, semmi különös, csak monoton robaj a hajtóm? felől. Kinyitotta a szemét. Az "ellenség" éppen akkor suhant el alatta, látta, amint a sziluettje szépen belevész az éjszaka sötétjébe. Talán ha fél méter lehetett a szárnyak között! Egon csak akkor kezdett sejteni valamit, amikor valami rettenetesen megrázta a gépét, amikor a felfelé törő MiG hajtóműve ráfújta forró leheletét.
Sándor még mindig szorította a botkormányt. Csak ült, és meredt maga elé. Nyelt egyet. Kifújta a tüdejébe szorult levegőt. Mélyet sóhajtott. "Hihetetlen!" – motyogta magában, és üveges szemmel tovább meredt a plexi ívére. Egyszer csak valami kellemetlen frekvencián csipogó hangra ébredt. Látó funkcióba helyezte a szemét, és már látta is, vörösen izzik az állásszögmérő lámpája. Rápillantott a sebességmérőre, 300 km/órát mutatott és fokozatosan esett. "Oh ne!" – kiáltott fel. "Túlhúztam a gépet!" A gyors fékezés miatt ugyanis még mindig vissza volt véve a hajtómű, és mivel az emelkedés elfogyasztotta a sebességet, leesett a fordulatszám, elkezdett rázkódni a gép. Félő volt, hogy átesik a repülőgép. Ekkor tért igazából magához. Azonnal cselekednie kellett. Hátára fordította a gépet, lehúzta az orrát a föld felé. A repülőgép engedelmesen reagált: leadta az orrát, 80 fokos szögben zuhant a föld felé. Az erőteljes süllyedés révén hamar vissza is nyerte a sebességét. Hát ezt most megúszta.
A földi irányítók üzemanyag-fogyasztásra utasították a két gép pilótáját. Sándor kis sebességgel gyalulta tehát az eget. Rótta a köröket, de még az elmúlt percek foglya volt. "Én most leszállok, leveszem a sisakot és leszerelek!" – jelentette be magának feldúltan. "Ennyit nem ér az egész, hogy ilyen ostobaság miatt meghaljon az ember!" Látta maga előtt a pici fiát, Gergőt, Csillát, a feleségét, a tinédzserkori szerelmét, aki most is várja őt haza. "Nem!" – dacoskodott.
És repült, 5000 méter magasan, magányosan. "Szép ez az utolsó repülés!" – hullámzott végig rajta. Felnézett. "Igen, a gyönyör? égbolt! Hol is van az én csillagom?" – kérdezte, s izgatottan fürkészni kezdte az eget. "Megvan!" – nyugtázta örömmel, és önfeledten bámulta, pásztázta tovább az eget. "Csillagok, micsoda megbonthatatlan rend tart benneteket egyben!" – emelkedett metafizikai magasságba. Mélyet szippantott a levegőből, és újra a messzeségbe révedt. Csillagról csillagra járt a tekintete. Majd lenézett. Alatta a fényektől csillogó Föld: a család, a reptér, a kollegák, s a repülők. Milyen kicsik és távoliak most, és mégis milyen fontosak
De együtt fontosak!! – szakadt rá a felismerés. S ekkor, mintha villámcsapás ütötte volna meg, megértette, nem tudna élni repülés nélkül. Ez az övé, s ezt semmi más nem pótolhatja. "Talán mégis csak maradok" –, fogalmazódott meg benne, először csak bátortalanul, majd egyre határozottabban, végül teljes meggyőződéssel. "Igen, maradok! Pilóta vagyok, lehet ezt a szakmát okosan is csinálni!"
Elfogytak a körök. Elfogyott az üzemanyag-felesleg is. Leszállt. A Földön senki sem tudta, mi történt odafönn. Drabik lemászott a létrán, le sem vette a sisakját, feldúltan odaszaladt Egonhoz.
– Egon, mit csináltál, miért húztad rám a gépet? – rontott rá. A főhadnagy sisakja csatját babrálta. Nem felelt.
– Hé, haver, majdnem meghaltunk! – horkant fel. – Szólalj meg!
– Majd ha őrnagyok leszünk elmondom, mi történt! OK? – válaszolta flegmán, s azzal otthagyta.
Egon főhadnagy nem sokkal ezután betegség miatt századosként leszerelt, soha nem lett őrnagy, így titkát máig nem árulta el Drabiknak.
A csapzott pilóták haza készülődtek. Aznap nem szóltak többet egymáshoz. Drabik a szekrénybe vágta a hajózó overallját, magára kapkodta a ruháját, és reszketve az idegességtől sietős léptekkel elhagyta az épületet. Feloldotta zárja alól a biciklijét, és vadul tekerni kezdte. Hűvös volt az éjszaka. Nyakig felhúzta a kabátja zipzárját, felhajtotta a gallérját. Már csak egy-két kilométer, és otthon van.
Csilla fel-alá járt a lakásban. "Hol lehet már?" – aggodalmaskodott. Ledobta magát a fotelbe, kézbe vett valami újságot, de nem kötötte le a figyelmét. Két percenként ránézett az órára. "Itt kellene már lennie! És különben is hogy mondom el neki, mi történt?" – töprengett. "Biztosan megharagszik, ha megtudja" – gondolta. Újra felállt, ekkor azonban ismerős zajra lett figyelmes. A hangok a lépcsőház felől jöttek. Az ajtóhoz szaladt, izgatottan kinyitotta. Igen, a férje volt az!
A sokat megélt pilóta ólmos lábakkal lépett be a lakásba. "Újra itthon!" – sóhajtott fel, s ez az érzés üde örömmel töltötte el. Megölelte a feleségét, de Csilla elhúzódott tőle.
– Mi a baj? – kérdezte meglepődve.
– Semmi. – mondta az ifjú feleség, de maga is tudta, hiteltelenre sikeredett a válasz. Lehajtotta a fejét, mintha szégyellne valamit.
– Ne butáskodj, mondd el, mi történt! – mondta Sándor, és gyengéden félrehajtotta a felesége szőke hajfürtjeit.
– Nem is tudom, hogy kezdjem – mondta halkan.
– Hát úgy, ahogy elkezdődött – felelte. Ahogy nézte Csilla aggódó arcát, úgy dagadt benne a rossz előérzet. Összehúzott szemöldökkel, még mindig lehajtott fejjel állt előtte. Félt. "Uram atyám, hát mi történhetett?" – hűlt meg a vér a pilótában. Csak nem a gyerekkel történt valami szörnyűség?
– Csilla, kérlek, mondd el! – szólalt meg, s az adrenalin szintje a mai napon jól begyakorolt pályán újra emelkedni kezdett.
– Az történt, és kérlek, ne haragudj ezért, de tudnod kell, hogy a gyerek kitörte a vitrinüveget. – nyögte ki végül.
– Mi? – csattant fel a férj.
– Igen, tudtam, hogy megharagszol ezért. Ne haragudj, kérlek!
– Oh, a vitrinüveg! Hát kitört az a kis üveg! – ismételte a felesége szavait. Na, hát kitört! – mondogatta már-már exaltáltan. "Hát ilyet!" – kacagott felszabadultan. Felszegte a fejét, lezser mozdulattal beletúrt a hajába, és hátat fordított. Csilla értetlenül szemlélte a férje viselkedését. Tágra nyílt szemmel követte minden mozdulatát. "De furcsa! Mi lelte ezt az embert?" – hüledezett.
– Örülök, hogy kitört az az üveg – szólalt meg kis szünet után a férj. Arca komor volt, szemei sötéten csillogtak, amint Csillához fordult. – Tudod, ma valami egészen másnak kellett volna eltörnie helyette – mondta, és magához szorította a feleségét.
(részlet a 3 másodperc az életem cím? riportkönyből)
2002. 06. 28. (VI/26)
