Negatív töltés Fotó: MTI
"Szia, hány napos vagy?" – fogadják kedvesen az Anonim Alkoholisták (AA) gyűlésén az először érkezőt. "Másfél hetes – hangzik a középkorú, értelmiséginek látszó hölgy szégyenlősen büszke válasza. – Könny? annak, aki már több éve nem iszik. Másfél hét, az nagyon nehéz" – teszi hozzá, mintegy bemutatkozásul.
A többiek megértően bólogatnak, ismerik ezt az érzést. Ők már szemlátomást "régi motorosok", ismerik egymást, csip-csup dolgokról beszélgetnek, és ha nem érződne a hangjukon az alkohol hangszálakat maró hatása, ha nem lenne ismerős néhány kézmozdulat, nehéz lenne megmondani, hogy valaha alkoholisták voltak. "Sziasztok, Jutka vagyok, és alkoholista." "Szia Jutka!" – hangzik kórusban a válasz. A gyűlés elkezdődött.
"Amikor először jöttem ide, ki nem mondtam volna, hogy alkoholista vagyok. Azt mondtam: Sziasztok, Jutka vagyok, és egy kicsit sokat iszom – meséli Névtelen Jutka. – Aztán egy nap elnéztem a parkban, ahogy valaki ráérősen iszogatja a sörét, és arra jöttem rá, hogy én valahogy másképp iszom, mint mások. Idegesített, hogy az illető nem hajtja fel egyből azt az üveg sört, nem értettem, hogy lehet úgy inni, hogy egy üveg sörrel elvan valaki egy órán át. Akkor jöttem rá, hogy valamit tennem kellene. Nem gondoltam, hogy alkoholista vagyok, sőt szinte büszke voltam, milyen intelligens tőlem, hogy szembe tudok nézni a problémámmal, és hajlandó vagyok kezeltetni. Többször is voltam kórházban, aztán kijöttem azzal, hogy na ugye, nincs itt semmi gond, már egy hónapja nem iszom, na, erre inni kell! Aztán az első pohár után már úgy voltam vele, most már úgyis mindegy, és jött újra a "filmszakadás", elteltek úgy órák, hogy utólag nem tudtam, mit csináltam, jött a lerongyolódás, a betegségek – mégsem tudtam abbahagyni. Pedig sokszor, szinte mindennap azt mondtam magamnak: ez lesz az utolsó." Kiderül, hogy Jutkának már kétezer-hatszázöt napja van. Mivel előre leszögezték, hogy itt mindenkit végighallgatnak, senki nem kérdezhet bele, senki nem vitatkozhat, így csak magamban teszem fel a kérdést: ha valaki hosszú évek óta nem iszik, miért mondja magáról, hogy alkoholista? Egyszer csak gyógyultnak nevezhető, vagy nem?
Vagy nem. Itt mindenki tudja, hogy gyógyíthatatlanul beteg. Egymást támogatják a napról napra való nem ivásban. "Sziasztok, Éva vagyok, és alkoholista. Nagyon élvezem, hogy arra ébredek reggel: ma sem kell innom!" – lelkendezik a harmincas évei közepén járó fiatal nő. Négy hónapja nem iszik már. Többször is elveszítette a munkahelyét, a kislányai otthon sírva kérték: "Anya, ne igyál, megígérted, hogy nem iszol többet!", de ő csak ivott, mindig csak még ezt az utolsót. Reggel előbb kelt, mint a család, idegesen várta a közért nyitási idejét, akkor lerohant, vett magának egy kétdecis vodkát, gyorsan "leküldte", aztán tett még egyet a kosárba, csak hogy legyen. "Még most is meg tudom mondani, ki az alkoholista, abból, ahogy beteszi a kosarába az üveget – állítja Éva, aki rózsaszín? felhők között él, mióta nem kell innia. – Örül nekem az egész család, a férjem is csak annyit mond néha, hogy azért vigyázz magadra ma is, drágám! De én vigyázok is!" – nevet felszabadultan Éva, akinek épp csak egy picit mélyítette el a hangját a napi fix, épp csak egy kicsit kezdte ki a fogai fehérjét, amúgy életvidám, egészséges fiatal nő nevet ránk.
2002. 08. 23. (VI/34)
