hetilap

Valamitől jobb lesz – gondolja az elkövető, és szélsőséges eszközhöz nyúl. De mitől? Jobb a börtönben? Vagy a gyalázatos bűnfelderítési statisztikák biztatgatnak boldog-boldogtalant? Nem hiszem. A bűn akkor fedezhető jól, ha profik követik el, előre eltervelten. Sohasem tudjuk meg, ki ölette meg Fenyő Jánost, s azt sem, hogy miért. Minap derült ki, hogy nem tudjuk meg, kik robbantottak az Aranykéz utcában. De a szesztől vagy sokktól részeg elkövető többnyire képtelen racionálisan viselkedni, konspirálni, elbújni, sőt gyakran magát adja fel. Az pedig csak a nagy orosz regényekben tiszta viszony, hogy valaki azért követ el bűnt, hogy utána bűnhődhessen. 

A családon belüli erőszak épp annyival szaporodott, mint az erőszak általában. A diktatúrának van egy erénye. Az erőszakot maga gyakorolja. A kissé szadisztikus embereknek ott a kiváló lehetőség, az állam erőszakszervezete. A párt ökle várja gyorsan mozgó ökl? ifjak jelentkezését szakszerű, hatékony munkához. A párt pedig gyakran villogtatja öklét. Képzeljenek egy korabeli futballmérkőzést, amelyen összeverekszenek az emberek. Ugyan már, egy Hajrá Fradi államellenes izgatásnak tűnt akkor, amikor a legnépszerűbb csapat ÉDOSZ néven vegetált a szocialista első osztályban. 

Gondoljuk végig, miről szóltak a nagy görög, majd angol tragédiák? Nincsenek tele vérfertőzéssel, rokongyilkosságokkal? De igen, tele vannak vele, s ezeket a korabeli nézők cseppet sem úgy nézték, mint egy magányos őrült hagymázas őrületét, hanem mint realitást, éspedig azért, mert realitás is volt. Legfeljebb VIII. Henrik kastélya előtt nem állt ott kamerájával az RTL Klub. Az ember bűnös lény, koroktól függetlenül, legfeljebb a kiélés lehetősége nem azonos minden korban. Semmivel nem aberráltabb az emberiség, mint a félhomályos középkorban. Csak akkor volt egy formula, melyet mára már legbigottabb hívei sem vesznek komolyan: "Vétkeztem gondolatban…" A gondolatban való vétek szintjén a világ tele van gyilkosokkal. Különben nem lenne Shakespeare, nem kellenének a krimik – és az extra különösségeket kínáló pornókazetták. De kellenek, egyik szerencsére, másik sajnos. Nem hiszek abban, hogy megváltozott volna az ember. Nyomasztó korunk legtragikusabb felismerése, hogy éppolyan, mint volt. Kétségtelen, minden kor erkölcstelenebbnek tünteti fel a következőt önmagánál.

Kétségkívül a nyilvánosság sokat ront önmagunk megítélésén. Vajon hány árvíz volt a középkorban? S mekkorák? Miért gondoljuk, hogy az idei a legnagyobb? A legnagyobb azok közül, amelyet a tévében láthattunk. Én azt mondom: a 943-as volt a legnagyobb. Bizonyítsa be bárki az ellenkezőjét!

Megkerülhetetlen a televízió szerepének tisztázása. Visszatérő motívum, hogy a rengeteg erőszakos film okozta az emberiség erkölcsi romlását. Fordítva van. Szimpla igénykielégítéssel nem lehet igényeket teremteni, csak nagyon hosszú távon. A gyerekeknek minden bizonnyal lehetnének szebb meséik is, mint amilyenek vannak, de ettől még nem kell hogy gyilkos váljék belőlük. Arról nem is beszélve, hogy a manapság nagy vihart kavart esetek többségét olyan korú emberek követték el, akik még Mazsolán és Manócskán cseperedtek fel, e sorok írójával együtt. 

Lehet, hogy ez az ember a legfegyelmezettebb polgára környezetének. Csak épp nemi vágyat érez a nevelt lánya iránt. Csak épp elege van a feleségéből, és örülne neki, ha meghalna. Attól még megtartja fizikaóráját, megműveli földjét, fogadja ügyfelét, betegét. S egyszer csak látja, hogy más is… s ez erőt ad. A magányos gyilkos legnagyobb nehézsége, hogy magányos, nem azért kell neki társ, hogy falazzon, hanem azért, hogy ne legyen egyedül. Amit csak én akarok, az biztosan embertelen dolog. Amit már más is akar, az lehet, hogy nem is annyira, amit viszont sokan akarnak, az majdnem természetes. Nem értek egyet a kereskedelmi televíziók szerkesztőinek érveivel, miszerint a felmutatott példa visszatart. Szerintem inspirálja azokat, akik már majdnem ott tartanak, azaz lélekben már egészen, csak tevőlegesen még nem. 

Ezzel persze nem akarom azt mondani, hogy az emberek ilyenfajta szélsőséges tetteit ne mutassa be a média. Annak ugyanis az a dolga. Képzeljék el, milyen nyilvánosság az, amelyikből hiányozna Kitti, a gyilkos vagy nem gyilkos lány, vagy Feri, a csákvári tanár. Az semmilyen, vagy legalábbis torz nyilvánosság lenne, még ha akadnak is emberek, akik úgy gondolják, kizárólag a korszakos Varga Mihály-, Kuncze Gábor, Pokorni Zoltán-interjúkkal lehet nézőket toborozni.

A társadalomban elterjedt az erő kultusza. Húsz éve aszténiás emberek voltak a hősök. Gondoljunk bele, kik voltak a korszak magyar filmsztárjai? Gálffy, Kovács Titusz, Szakácsi Sanyi. Hárman együtt lehettek vagy két mázsa. A szenvedő, "Krisztus-arcú" színész volt a bálvány. Ma az utca tele van izommal. Kopasz fej, eldeformálódott arc, fekete civil egyenruha, hatalmas izmok. Simon Tibor élt alig harminchét évet, hogy csak egy elhíresült szomorú esetet említsek, hogy milyen is, amikor a két lábon járó rotweilerek harapni indulnak.

Ma van fegyver. Simek Kitti, vagy valaki más húsz éve azért sem lőhette volna le "majdnemaput", mert nem lett volna mivel.

Most az emberek bizalma igen csekély a közhatalommal szemben, így marad a magánutas megoldás. Ha az állam nem üldözi, majd üldözöm én magam. A szabadság tehát feljogosítja az embert önmaga ügyeinek vitelére, ugyanakkor nem ad neki szervezett védelmet. Az egyszer? ember ezt úgy éli meg, hogy egy hatalmas Big Brotherből hirtelen az utcára került, tehát meg kell védenie önmagát, sőt, ami ennél is több, igazságot szolgáltathat önmaga számára (az igazságszolgáltatásról kialakult közvélekedés még rosszabb egyébként, mint a rendőrségről való).

Bizonyos Veres úr nemrégiben épp arról nyilatkozott, hogy a főpapok átvilágítása azért felesleges, mert az ő tetteiket egyedül Isten bírálhatja el. Szép álszent mondat, méltatlan egy különben okos emberhez, hacsak nem nagyon cinikus. Mert, ha való, hogy Isten előtt mindenki egyenlő, márpedig e nélkül nincsen élő hit, akkor Istenre tartozik a whyskis rabló, még inkább Faludi Tímea, az injekciós nővér. Simek Kitti pedig egyenesen Szent Teréz. 

A családon belüli erőszak modellje a következő. Anyuka fiatalon szül egy lánygyereket. Férjhez megy, mert azt hiszi, úgy ő már felnőtt. Aztán elválik. Aztán jön az igazi. A nagy Ő. Olyan nagy, hogy mindkettejüknek jut belőle. Íme egy elképesztő történet néhány rövid mondatban. A következmények gyakran ugyanazok.

Nem feledkezhetünk meg róla, hogy amikor családot mondunk, néha egészen zilált, alkalmi közösségeket értünk alatta. Magyarország a válások tekintetében évtizedek óta ott áll a dobogón. A házasságok majd fele válással végződik, s ha ezt – mondjuk – értelmiségi, városi viszonylatban súlyozzuk, akkor még több is, mint a fele. Ezen válások következtében rengeteg gyerek marad egy szülőnél, főként az anyánál. E rengeteg gyerekből soknak aztán nevelőapja lesz. A gyerek növekedni kezd, és egyszer csak kijön a fürdőszobából egy ifjú nő, a kedves papa pedig fura dolgokat érez. Az ifjú nő gyanútlan, bizalmas, ad puszit, az apa pedig visszapuszilja. Egyik ezért, másik azért. Ismertem magyar írót (nem él már), kinek harmadik felesége nem volt más, mint második felesége leánykája. A kolléga megvallotta, amikor először…, akkor a kisaszszony még csak tizenhat volt, igaz, ő alig múlt negyven… A legőrültebb történetben is van valami rendszer, valami ok, valami roppantul természetes, legalább az elkövető, vagy ne legyünk így ridegek, a kezdeményező szempontjából.

Aztán ott az alkohol meg a drog. Most már így párban. Amikor büszkén újságoljuk, hogy vedelési világelső hazánk visszacsúszott az ötödik helyre, gyorsan tegyük hozzá, drogban meg jön fel, mint a fedő a gombóc felett. 

Az a szülő is, aki elegánsan otthagyja gyermekét, s ezzel a nevelőapu-ipar célszemélyévé teszi. Ha összevetjük, hogy a leggyakoribb családon belüli erőszakos cselekmény, a nemi erőszak hány százaléka irányul vér szerinti gyerek ellen, akkor kiderül, hogy elenyésző. Sok szülőt és kevés nevelőaput lenne jó látni – miközben persze minden tiszteletem a "más gyermekét" valóban sajátjaként nevelőké.

Vannak persze egészen más esetek is, mint például a tanáré. Vele különben is zavarban vagyok, hiszen jól ismertem. Putritulajdonos vagyok abban a majdnem városban, ahol éltek. Nem volt aberrált, nem volt alkoholista, nem volt idegbeteg sem, mondom ezt annak ellenére, hogy utolsó korszakában orvoshoz járt. Ha láttak már igazi tanárembert, nyugodt, gyermekszerető pedagógust, gondos apát, h? férjet, akkor ő ilyen volt, de legalábbis egy életen át ilyennek látszott. Kocsmában nem látták, fagylaltozóban annál inkább. S erre tessék! Négy halott, és a csend a ház előtt. A környékbeliek csak mutogatják a morturistáknak: "Tudják, ez az a ház…" Akkor itt mi a baj? Szerelemféltés? Mi köze ehhez a két gyereknek? Nem. Itt azt képzelem, másról van szó. Egy élet viteléhez nem elégséges, hogy elviselhető legyen, kellenek pozitív képzetek. Igen, mondhatja bárki, neveljük fel gyerekeinket. Igen, ez a dolgunk, de mi van, ha az ember körbenéz nem mindig dicsőséges nevelményein, tükörbe pillantva rátekint romló önmagára, és annyit mond csak: "Hát érdemes?" Állítólag ezzel a mondattal köszönt el édesanyjától minden idők legizgatóbb magyar színházművésze, Latinovits Zoltán. Ő tudta a választ, negyedóra múlva halott volt. Nem kell csőd ahhoz, hogy az ember úgy érezze, a következő napnak nincs értelme, képtelen folytatni, mert a folytatás csak olyan, mint ami előtte volt. Amikor hitről beszélünk, nem egyedül Istenhez való viszonyunkról beszélünk. Annak hitéről, hogy önmagunk odébb görgetésén kívül is van valami. Az ember tudja, hogy nincsen szárnya, de ha elhiszi, hogy sohasem lehet, abba bármikor belehalhat. Ez a legfőbb tanulság. Az ember, amíg nagyon fiatal, azt hiszi, attól lesz boldog, hogy néhány dolgot birtokol. Aztán vagy azért lesz szomorú, mert nem birtokolhatja ezeket a dolgokat, vagy azért, mert ezeket a dolgokat birtokolja ugyan, de rájön: mégsem csak ennyi hiányzott. Az a legroszszabb, hogy alig van benne jó. Ez tipikusan a tudatos ember, a gondolkodó ember, ha úgy tetszik, az értelmiségi sajátja. Ezért lepett meg, amikor a riporter kislányok partikon edzett arcocskáján ott volt a döbbenet: diplomás gyilkosok, jéééé…

Értelmiségi? Ki volt értelmiségibb Doktor Germán Tibor orvosprofesszornál, aki megölte legendás feleségét, Bajor Gizit, majd önmagát is? Ötvenkét éve, nem tegnap. Igen, minél több az értelem az emberben, annál gyakrabban kívánja Isten kezéből átvenni a döntést.

Kerülgetem a lényeget, mintha szégyellnem kéne, pedig büszke felismerés ez. A legfőbb ok a hitetlenség. Akadnak magukat polgárinak nevező, magukat értelmiséginek nevező pártharcosok, az ostobaság frontjának kiérdemesült katonái, akik saját politikai céljaik érdekében azt állítják: a lakosság több mint háromnegyede vallásos. Vicces, bár jó lenne, ha így lenne. Vicces, mert jó, ha a lakosság kéttizede vesz részt aktív hitéletben (vagy annyian sem), s ide jó szívvel sorolom azokat is, akik nem kötődnek egyházhoz, de esténként elmondanak néhány magasra szánt, bár mélyen szántó mondatot. "Nincs hit itt a Duna-Tisza közén" – írta már Ady Endre is, ki különben nehezen volt meg a magáéval.

Mert ki gondolja komolyan, hogy az országban hirtelen megváltozott minden? Zavarba ejtően sok a jele annak, hogy még az sem változik, amiről már rég azt hittük. Az ösztönökre nem lehet ejnye-bejnyével láncot rakni. Aki eddig válni akart, az ezután is el fog, legyen bárminő kormánynak bármilyen intézkedése. 

Egyetlen preventív intézkedést javasolnék a családon belüli, kívüli és mindenfajta erőszak ellen, egy korszakos álszent modorában: mindenki vezessen el az Úrhoz még egy embert. Ennyi. Minden más csak szócséplés lenne. Egyszer valaki azt üzente: Ne féljetek! De, csak ha halljuk, akkor nem kell félnünk. Különben félhetünk bárkitől. Leginkább attól, aki oly közel áll hozzánk, hogy karnyújtásnyiról szúrhatja szívünkbe a kést.

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek