Egy vihart kavart friss romániai felmérés szerint a megkérdezettek többsége Magyarországot Irak után a második legveszélyesebb országnak ítéli, de Románia közvetlen szomszédjai közül egyértelműen első helyre teszi a fenyegetők sorában. Hasonlóan veszélyesnek ítélik meg a Romániában élő magyar kisebbséget. Jelentős arányban javasolják felszámolásra vagy a parlamentből való kitiltásra az RMDSZ-t, ezen az sem javít sokat, hogy a felmértek 70 százaléka inkább a cigányok miatt szégyelli magát. A kérdezettek 54 százaléka nem tudja megítélni, pozitív vagy negatív jelenség-e a szélsőségesség, illetve 37 százalék saját magát is szélsőségesként sorolja be!
A számok önmagukban jelzik, hogy a felmérés adatai nem valamiféle érett, Európa kapujához méltó közgondolkodást takarnak, hanem egyfajta belső bizonytalanságot; igen kevés tudatosság érzékelhető abban például, ahogy a szélsőségességet a megkérdezettek értelmezni, értékelni próbálják. A zavar eredete, hogy itt maguk a fogalmak is zavarosak. Az egyszer? román médiafogyasztó sok éven át úgy látta, hogy az ország románsága, a politikai pártok mindegyike egyetért a nemzeti kérdésekben, a magyarokkal szembeni kiállásban, a nemzeti büszkeség és önérzet elsődlegességében. Az csak a legutóbbi időszak furcsa tapasztalata, hogy lehetnek olyan nemzeti erők, leginkább a Nagy Románia Párt, és olyan politikusok, leginkább a pártelnök, akiket holmi NATO- és uniós igények alapján szélsőségeseknek minősítenek. Vadim Tudor, aki most úgymond extrémista, sok évig megbecsült szereplője volt a közéletnek, aki más szavakkal, egyértelm?bben és durvábban, de lényegét tekintve ugyanazt mondta, amit más román (kormány)politikusok és (kormány)pártok. Hogy még zavarosabb legyen, azoknak a magyaroknak a politikai képviselete viszont, akiket a román közgondolkodás ellenfélnek vagy ellenségnek kezel, már hatodik éve ott van a bukaresti kormányhatalomban vagy annak támogatási pozíciójában. A román nemzeti politika ellenzéki szélsőségesség, közben a magyar nemzeti szélsőségesség részt vesz Románia vezetésében? Olyan dilemma ez, amit nemhogy az egyszer? román, de az értelmiség és a politikai elit javarésze sem igazán képes feldolgozni.
A zavarhoz szervesen kapcsolódik a magyarok és a szélsőségesség viszonyának megítélése. A román politika egyik kedvenc játéka párhuzamba állítani, illetve egymással kiegyensúlyoztatni a román és a magyar extremistákat, az ilyen magyarok létével magyarázni a román szélsőségesség létezését. Amióta az RMDSZ kormány- vagy kormány közeli pozícióban működik, ezt az ellensúlyt, ellenpólust az RMDSZ belső ellenzékében találják meg, leginkább Tőkés László személyében. Tőkés amúgy is kényelmetlen személyiség, mert a 89-es fordulat nem Bukarestben, hanem körülötte, Temesváron kezdődött, és ezt a románság azóta is nehezen bocsátja meg neki.
Tőkés szélsőségességének képe azonban jelentős rész-ben súlyos csúsztatáson alapul. Kétségtelen, hogy a kisebbségi jogok, az autonómia, az elkobzott ingatlanok visszaszolgáltatása ügyében a püspök keményebb, konfrontatívabb, mint a romániai magyar politikusok többsége. Azonban, amíg Vadim Tudor esetenként gépfegyvert javasolt a magyarok ellen, addig Tőkés még utalásszerűen sem támogatott semmiféle erőszakot; amíg a Nagy Románia Párt elnöke többször fejezte ki óhaját, hogy a romániai magyarok költözzenek el az országból, Tőkés nem a románokkal szemben, hanem inkább tőlük valamiféle – Európában egyébként létező – autonóm formációban képzelné el azoknak a magyaroknak az életét, akik területükön többségben vannak. Vadim vadul magyarellenes, Tőkés nem románellenes, hanem keményen magyarpárti. Európai normák szerint a Nagy Románia Párt valóban olyan szélsőséges személyiségekhez és erőkhöz hasonlítható, mint Le Pen és pártja, vagy akár a német újfasiszták, Tőkés vonala azonban inkább radikális minősítést kaphatna – más kérdés, hogy sokan Európában az ő nemzeti radikalizmusát sem fogadják el, ami eléggé világosan megmutatkozott a Reformátusok Világszövetsége európai tagozatának nyári nagyváradi találkozóján is.
Ami a felmérésen túl veszélyes politikai játszmává teszi mindezt, az a kormánypárt törekvése, hogy Tőkés személyén keresztül támadja magát az RMDSZ-t, illetve hogy kihasználja a Tőkés körüli, RMDSZ-en belüli vitákat. Legutóbb Nastase miniszterelnök tett kísérletet arra, hogy a tiszteletbeli elnök eltávolítását követelje, és ettől tegye függővé a szövetség és a kormányerő együttműködését – amit Markó Béla szövetségi elnök határozottan és élesen elutasított. A tendencia azonban világos. A kormánypárt a hatalmi struktúra átrendezésére, hatalma bebetonozására készül, feltehetően előrehozott választások kiírásával, amelynek révén olyan többséget remél, hogy ne szoruljon az RMDSZ támogatására, vagy ha kell is szövetséges, az a kormánypárt mellé egyre inkább felsorakozó, jelenleg ellenzéki Nemzeti Liberális Párt legyen. Ebben a játszmában hasznos adu Nastase kezében, ha Európának tetsző módon szakít a magyarokkal, tehát nem etnikai alapon, hanem mondjuk Tőkés "szélsőségessége" ürügyén.
Bonyolult a játszma Magyarországgal is. Romániában évszázados történelmi sérelmek törlesztése volt a nemzeti fociválogatott (ismételt) győzelme a magyar csapat felett, hogyne lenne nemzeti büszkeség kérdése, hogy sikerüljön bekerülni abba az integrációba, ahová Magyarország? A román média fogyasztója érzékeli, hogy kormányának a tagság érdekében jó kapcsolatokat kell felmutatnia a történelmi ellenséggel, arról azonban soha nem kap információkat, hogy Magyarország valóban ellenségként viselkedik-e Romániával szemben, ez ügyben személyes tapasztalatai sincsenek, hiszen a nem erdélyi román ritkán jön Magyarországra, de e nélkül is tudja, hogy az átlagmagyar gyűlöli és fenyegeti őt, egyes sajtótermékek szerint más se tölti be életét, mint ez az érzelem. Az itteni közgondolkodás számára egyáltalán nem paradoxon, hogy miközben a magyar államfőt magas szinten fogadják Bukarestben, a média továbbra sem képes pozitívumokról beszámolni Magyarországgal kapcsolatban, viszont a közgondolkodás evidenciája, hogy a barátságos magyar politikusok ugyanúgy rejtegetik vágyukat Erdély visszavételére, ahogy a románoknak sem illik magyarellenességükről fennhangon beszélni.
A felmérés által leleplezett attit?d egyáltalán nem meglepő a szövetségesi kapcsolat kapujában sem, látván, hogy például a kormánypárt által a parlamentben átvert viszszaszolgáltatási törvénynek mennyire akadozik a végrehajtása, a Budapesttel olyanynyira barátságos kabinet megakadályozta, hogy magyar pénzintézet részt vegyen egy román bank privatizálásában. Vagy hogy a kormányfő az első, már feltehetően NATO-szövetségesként való budapesti látogatására a nyilatkozatok szerint szinte csakis azzal készül, hogy a konfrontáció jegyében ismét felvesse a román kormányok kedvenc harcias vitatémáját, a Gozsdu-alapítvány ügyét. Márpedig ha addigra Románia is már NATO-tag, akkor nincs miért óvatoskodnia, Magyarországgal szemben ismét a régi módon léphet fel, a megkérdezett és meg nem kérdezett románoknak sem kell elfojtásokba bonyolódniuk a magyarokat illető érzelmeik miatt.
2002. 11. 15. (VI/46)
