– Médiaközelben dolgozó értelmiségiek körében nem ritka jelenség, főként ha családosokról van szó, hogy otthonukban nem tartanak tévékészüléket. Lehet, hogy azért, mert túlságosan is tisztában vannak a médiában tapasztalt objektivitás hiányával?
– Az a helyzet, hogy bizonyos értelmiségi körökben abszolút divatos dolog fanyalgással fogadni a televíziózás intézményét, de én tartok otthon készüléket. Az ember szívesen néz meg lazításképpen egy-egy sportcsatornát, netán a National Geographic valamelyik adását, esetleg egy-egy akciófilmet, ha éppen arra van szüksége. Ha az ember kellően intelligens, kialakul nála egy olyan szelekciós készség, hogy ne nézzen mindent össze-vissza. Véleményem szerint megvan a választás szabadsága.
– A valóságshow-k szereplői életfelfogásukban az ott dolgozók mentalitását tükrözik?
– Neeem
Erről szó sincsen. A helyzet az, hogy külföldi licencek alapján kellett összeválogatnunk a karaktereket. Különböző stílusú emberekre van szükség ahhoz, hogy elindulhasson egy ilyen műsor. Meg hát a hazai kereskedelmi televíziózás jelen állapotában olyan, mint egy ereje teljében lévő húszéves fiatal. Látott már egynéhány dolgot, de rengeteg minden van még előtte. Ez a típusú műsor most a legnagyobb dobás.
– És a szerkesztőknek nincsen azzal kapcsolatosan erkölcsi aggályuk, hogy a szereplők környezetének milyen kellemetlenségei származnak a benntartózkodó rokon, menyasszony, vőlegény hűtlenkedéseiből?
– Ez nálunk egyáltalán nem kérdés, az egyetlen mérlegelhető szempont a nézettség maga. Az ízlésformálás a közszolgálati televíziók dolga, de arról, hogy nálunk mi mehet le adásban, az teljesen a műsorigazgatótól függ. Sőt, el kell mondjam, hogy a nálunk dolgozók többsége a valóságshow kapcsán kénytelen olyan dolgok megszerkesztésében részt venni, aminek kapcsán teljesen a saját erkölcsi meggyőződése ellenére cselekszik. De kénytelen, mert félti az állását.
– Milyenek a nagyobb kereskedelmi televíziókban dolgozók családi körülményei?
– Család? Hát az nem nagyon jellemző. Borzasztó, hogy a propaganda állandóan a családi televíziós imidzset sugallja, miközben a dolgozóknak jóformán alig van emberi kapcsolata a feszes munkatempó és az időhiány miatt. Nemhogy férje, meg felesége.
– A foglalkoztatottak nyilván magas bevételt produkálnak a tévének, ráadásul az állandó nyilvános szereplés sem stresszmentes. Van olyan intézményes pszichológiai apparátus, aki törődik az érintettekkel?
– Sajnos az egyes szerkesztőségek tagjai sem nagyon ismerik egymást, állandóan a munka után rohannak. Itt nincsen idő semmiféle pátyolgatásra. Az igazat megvallva: a kutyát nem érdekli, hogy érzed magad
2002. 11. 08. (VI/45)
