Míg a jobboldal tüntetéseken követeli a televízió kettéosztását, a baloldal igyekszik bebizonyítani a közvéleménynek, hogy lehetséges a kiegyensúlyozott, pártatlan és a kereskedelmi televíziókkal versenyképes közszolgálati tévé. A napokban e törekvés első jeleit már megtapasztalhatták a tévénézők: az eddig önmaga árnyékának hitt Magyar Televízió nagy átalakításba kezdett. Távol áll tőlem, hogy azt feltételezzem: mindenki, aki ebben a folyamatban közreműködik, az említett baloldalhoz tartozik (fogalmam sincs, hogy az MTV új emblematikus arcainak milyen a politikai szimpátiája), az azonban megállapítható, hogy néhány hónappal a választások, s pár héttel a sikertelen tévéelnök-választás után mintha elvonulni látszanának a viharfelhők. A közszolgálati televízió jókora injekciót kapott s az utóbbi tizenkét év talán legígéretesebb műsorstruktúrája van kibontakozóban. Vagy másképpen: az MTV visszatérhet eredendő rendeltetéséhez, a közszolgálathoz.
Magyarországon olyan nagy az igény valamiféle objektív közszolgálati tévé iránt, hogy ezeddig nemigen tettük fel a kérdést, mit is jelent ez valójában. Létezik egy szűk és nem túl sokatmondó értelmezés: a közszolgálat nem kereskedelmi szemlélet és logika. Az előző kormányzati ciklusban ennek éppen az ellenkezője divatozott. A jobboldal részéről gyakorta lehetett hallani azt a véleményt, miszerint a Magyar Televíziónak azért kell a kormány mellé állnia, mert a kereskedelmi csatornák az ellenzéket támogatják.
Ez a logika korábban sem volt tartható és ma sem az. De az az álláspont sem kecsegtet túl sok haszonnal, ha a köz-szolgálatiság funkcióját pusztán a tények "tényszer?bb" tálalásában határozzuk meg. Természetesen azt mondhatjuk, hogy a tényszerűségre való törekvés alapkövetelmény, de hát jól tudjuk a világban rengetegen leírták már, hogy a média eleve válogat. Ahogy egy médiaelemző klasszikus mondotta: nem azt mondja meg, hogy mit, hanem hogy miről gondolkodjunk.
Az az "újítás" tehát, hogy ezentúl minden kormánypárti mellett legyen egy ellenzéki megszólaló is, előrelépés az előző érához képest, de egyáltalán nem jelent előrelépést a tények értelmezésében. A magam felfogása szerint ugyanis a tények óhatatlanul szelektált prezentálása, bármely jó szándékú kormánypárti-ellenzéki egyensúly kíséretében, még messze van a valódi közszolgálatiságtól.
Természetesen nem tudhatjuk, hogy az MTV új arcai, műsorai milyen irányban mozdulnak el. Ha pusztán annyit tesznek, hogy kínos precizitással ügyelnek az arányokra és az egyensúlyra, az előző négy évhez képest helyreállítanak valamit a közszolgálatiságból, de nem kezelik a probléma gyökerét. A probléma gyökere ugyanis ott van, hogy a közszolgálat valójában mégsem semleges médium. A közszolgálat törekedhet a pártok közötti egyensúly fenntartására, de a közszolgálatnak van egy ennél talán még fontosabb feladata: elemeznie is kell. A dolgok mögé kell néznie, a nézőt el kell látnia a történések értelmezését segítő fogalmakkal. Ha erről a feladatról lemond, akkor a néző ki lesz elégülve, hiszen pakkra megkapja minden hírműsorban a maga egy kormánypártiját és egy ellenzékijét, csak éppen nem kap fogódzókat a politika értelmezéséhez.
Amikor kirobbant a Med-gyessy-ügy, a médiumok természetesen foglalkoztak vele, közvetítették a parlamenti vizsgálóbizottság ülését, a kormánypárti és az ellenzéki politikusok szinte minden rezdülését. Nem foglalkoztak azonban alaposabb értelmezéssel. A Medgyessy-ügyben a sajtó és a közmédia működése megerősítette a már létező táborokat, baloldalt és jobboldalt. Nem kerültek képernyőre alapos elemző műsorok, úgy látszik, az országban nincsenek olyan szakértők, akik aktuálpolitikai megfontolások nélkül elemezték volna a kialakult helyzetet. A közmédia látszólag betöltötte a feladatát, hiszen tájékoztatott a történésekről, valójában azonban adós maradt azzal, hogy szempontokat, értelmezési kereteket adjon. Nem véletlen, hogy néhány hét alatt érdektelenségbe fulladt az ügy és lekerült a média napirendjéről.
A külföldi példám a mostani előrehozott török választás. Tudom, Törökország távol van tőlünk, a magyar választó számára ismeretlen és érdektelen, pláne azóta, hogy már bőrdzsekiért sem kell kiruccannunk Ankarába. Az azonban elgondolkodtató, hogy ezt a mostani választást, amelyen az iszlámot egyszerre "fenyegeti" a kormányra kerülés és a betiltás, valamint hogy az eddigi kormánypártokat a parlamentből való kikerülés, nos, elgondolkodtató, lehet-e ezt a helyzetet az egyszer? egyperces képbe kerüléssel körüljárni. Természetesen nem. Itt valami elemzés kellene, nem unalmas és hosszadalmas, de jelzésértékű.
De ha mindez ilyen egyszerű, miért mégis a közszolgálat leegyszerűsítő ("vélemények helyett tényeket") értelmezése? Az egyik ok a vélemény-újságírás fogalmának mérhetetlen leértékelődése az elmúlt bő egy évtizedben. A véleményformálás nálunk, sajnos véleménymanipulálássá silányult, illetve a szembenálló táborok ekként értelmezik ellenfeleik működését. A vélemények kifejtése hovatovább az elfogultság manifesztálásával vált egyenértékűvé, holott a közszolgálat nem létezhet erőteljes véleménykifejtés és – formálás nélkül.
S azt hiszem itt van a második, fontosabb ok. A tények értelmezése nem áll messze a Nyugat-Európában korántsem ismeretlen politikai neveléstől. Aki értelmez, az orientálni is próbálja a közönséget. Magyarországon azonban olyan nagy az averzió bárminő neveléssel kapcsolatban (különösen olyannal, ami "fölülről" jön), hogy a média inkább választja a látszólagos tényszerűséget és semlegességet, semmint, hogy politikailag befolyásolja az embereket.
Fogalmazzunk világosan: a politikai nevelés távolról sem valamiféle direkt agymosást jelent. A kettőnek semmi köze egymáshoz. A politikai nevelés egyszerűen egy alapvető felismerésből kiinduló diszciplína Nyugaton: az emberek a demokráciában politikai lények. Magánemberek, családosak és egyedülállók; férfiak és nők; öregek és fiatalok, de az egyik legfontosabb vonatkozásuk, hogy egy olyan rendszer állampolgárai, amelyben fontos szerepet játszik a politika. Ha pedig ez így van, akkor fel kell tételeznünk, hogy ezt a politikai "létezésmódot" valamiképpen tanulni kell, mert egyáltalán nem biztos, hogy velünk született. A politikai nevelés tehát nem más, mint eszközök biztosítása az állampolgárok számára, hogy értelmezni tudják az őket körülvevő világot.
A közszolgálati televíziónak is megvan (vagy inkább meglenne) a maga szerepe ebben. A leginkább olyan módon, hogy a tények fetisizálása helyett értelmezze azokat. Máskülönben a néző eltéved a tények sűrűjében, ami persze Nyugaton is megtörténik, de talán nem ilyen nagyságrendben, mint nálunk.
Az egész folyamatban központi szerepet játszhatnak a szakértők. Azok, akiket a média foglalkoztat. A politikai nevelés nem pártpolitikai nevelést jelent (mint ahogyan ezt különösen a tavaszi választások előtt láttuk az állami tévében), hanem "ténypolitikai" nevelést. A kérdés persze az, hányadán is állunk a szakértőkkel. Van-e az országban egy olyan elemzőkész garnitúra, amely felülemelkedik a pártpolitikai megosztottságon s nem pusztán a pártok, hanem a demokrácia nehéz világát is segít nekünk értelmezni. Az elmúlt évek tapasztalatai legalábbis ellentmondásosak. De azt hiszem, egy új módon felfogott, nem pusztán a baloldal-jobboldal kiegyensúlyozására figyelő közszolgálati struktúra fel is értékelheti a tényeket értelmező, magyarázó és persze jókat vitatkozó újságírók és szakértők szerepét.
Az új Magyar Televízió akkor léphet nagyot előre, ha nem az 1998–2002-es időszakkal szemben határozza csak meg önmagát, hanem kilép a pártlogikából és a demokrácia logikájában kezd gondolkodni.
2002. 11. 15. (VI/46)
