A kilencvenes években történt egy magyarországi megyeszékhelyen: március 15-én a hivatalos ünnepségen elszavaltatták a "Nincsen apám
" kezdet? verset. Ostobaság volt, szegénységi bizonyítvány a rendezőktől. A Kereszténydemokrata Néppárt megyei titkára lecsapott rá. Micsoda dolog a vissza-kereszténynemzetiesedett országban ilyen verset nyilvánosan szavaltatni! Istentelen, hazátlan, családtagadó, erkölcsbomlasztó költő. Miért nem Petőfitől vettek szavalni valót, ő a hazafiság, az erkölcs, a jámborság mintaképe.
Maga a szembeállítás is szánalmas. Hát még elkövetőjének tudatlansága! Petőfi pogánynak vallotta magát, József Attila mély szépség? versekben folytatott meghitt beszélgetéseket az Istennel. A század egyik legnagyobb vallásos költőjeként állt istenes meghatódásainak pillanataiban Ady és Weöres Sándor mellé. Nem a költő, hanem támadója volt bomlasztó, hiszen nemzeti értéket próbált rombolni. A félműveltség tanúsága: nem az esztétikai érték, nem a megnyilatkozás, a nyelv alapján ítélt a versről, hanem az "eszmei mondanivaló" felől. (Az idézett fogalmat a sztálinizmus terjesztette el, de más névvel ott volt a Horthy-idők és a még korábbi világ konzervatív irodalomszemléletében – meg az iskolai tankönyvekben.) A megyei napilap közölte a botrányos üzenetet, de a szerkesztőség elhatárolta magát tőle. Én azért is szégyenkeztem miatta, mert szerzője ugyanabban a gimnáziumban tanult, amelyikben én, ciszterci diák volt. A két magyartanár, akiket én ott ismertem, nem ilyen földön csúszó módon gondolkodott. Vajon kitől tanult ez az ember magyar irodalmat? Azt hiszem, hogy nem a tanáraitól, hanem a közhátramozdító közéleti férfiaktól.
Attila, szolgáljon neked elégtételül, hogy ilyen lesállásból támadtak rád. Az igazadat bizonyítja, halálod után emberéletnyi évvel.
2002. 12. 20. (VI/51)
