Dezséri: A siker a mi kezünkben van Fotó: Archív
– A magyar tárgyaló delegáció teljes sikernek titulálta a koppenhágai csúcson elért eredményeket, miközben az ellenzék az ellenkezőjét állítja. Sikerről vagy kudarcról beszélhetünk?
– Is-is. Tudni kell, hogy a tíz ország számára jóval nagyobb keret állt rendelkezésre, mint amennyit ki tudott harcolni magának. A tárgyalás-sorozat akkor lehetett volna igazából sikeres, ha a tíz ország egységesen képviselte volna az érdekeit, de nem tudtak együtt tárgyalni. Ennek belső és külső okai egyaránt voltak. A politikai bizalmatlanság hátterét többek között az Orbán-kormány által beiktatott státusz- törvény és az abból fakadó feszültség okozta, de ide kell számítani még a Benes-törvények felemlegetését is, amelyek révén megtört a visegrádi négyek együttműködése. A visegrádi országok "intézménye" gyakorlatilag nem működött a tárgyalás kritikus szakaszában. Természetesen ebben előző kormányoknak is nagy felelősége van. Az országok közötti vetekedés most megbosszulta magát. Így aztán a finisben mindenki egyénileg küzdött, a dán elnökség pedig nagyon jól kihasználta ezt a helyzetet. Sikeresen alkalmazta az úgynevezett szalámi elvet. Az utolsó napokban például izolálták a résztvevőket, nem tudtak egyeztetni. Egy átható bizonytalanság légkörében teltek az utolsó napok. Ennek a taktikának "köszönhetően" másfél milliárd euró maradt a kasszában, ennyitől estek el a tízek. Günter Verheugen bővítésért felelős biztos azt nyilatkozta: olcsóbb lett a bővítés, mint ahogy terveztük. Hozzá kell tennem, hogy ezt a bizonyos keretet hat országra osztották le, és a tíz nem tudta kihasználni. De ez a tíz ország közös felelőssége. Mégis azt mondom, a kialakult feltételek között a magyar diplomácia elérte az elérhetőt.
– Az unió oldaláról nézve ezt a helyzetet, pusztán spórolásról volt szó?
– Valószínűleg igen. Ma más a világgazdasági helyzet, mint 1999-ben, amikor elkészültek a tervek. Akkortájt 2-3 százalékos volt az EU gazdaság növekedése, az idén pedig alig egy, és az unió mozdonyának számító Németország is csupán 0-0,5 százalékot produkál. Persze ők úgy gondolhatják, hogy örülhetünk, hogy így is többet kapunk, mint eddig. Ez igaz, persze álmainkban ennél többet képzeltünk el. Ha már bent leszünk, jobban tudjuk majd képviselni az érdekeinket az új költségvetés elkészítésekor.
– Sok a bizonytalanság. Nehéz elképzelni, milyen változásokat hoz el a bűvös dátum. Mennyiben lesz földrengésszerű, sokkhatású az átmenet?
– Lesz sokkhatás, de nem azonnal, hanem folyamatában. A politika most nem beszél arról, hogy emelkedni fognak az élelmiszerek, a föld ára, egyes ágazatokat kellemetlenül érint majd a csatlakozás. De a termelékenység javulásával a bérek is fokozatosan emelkednek majd. Nem valószínű, hogy már 2004-től elindul az áremelkedés, ezt inkább egy 5 éves folyamatként kell elképzelni. A béremelkedés hamarabb is elkezdődhet azokban a szektorokban, ahol gyors a termelékenység javulása. A jelentős változást elsősorban a verseny erősödése jelenti majd, ez érintheti érzékenyen a hazai kis- és közép-vállalatokat. Ők érzik majd meg jobban a külföldi vállalatok újabb hullámát. Ezekre a kihívásokra jó előre fel kell készülni.
– Elég lesz erre az előttünk álló másfél év?
– Elvileg igen. Ha elég tudatosak vagyunk, igen. Az állam nem tudja és nem is akarja megmondani, hogy kinek milyen lépést kell tennie. Mindenkinek magának kell értékelnie, milyen élethelyzetben van, milyen döntések meghozatalára van szüksége a sikeres átmenethez. Az állam feladata ebben az időszakban annyi, hogy korrekt információkkal szolgáljon, majd ezeket kell mindenkinek a saját helyzetére vonatkoztatnia. Ezt más nem tudja megtenni.
– Milyen különbség van a csatlakozás és a rendszerváltás kihívásai között? Mi lehetett az oka annak, hogy akkor a többséget tehetetlenül sodorta az ár, és a társadalom kétharmada a vesztes oldalra került?
– Akkor egy zárt rendszerből viszonylag gyorsan léptünk be a világpiacra, ami alapjaiban rázta meg az addigi világunkat. A gazdaságunk nyitott, gyakorlatilag integrálódott az európai gazdaságba. Évek óta az exportunk 75 százaléka az unióba megy, ami azt mutatja, hogy európai szintű, versenyképes termékeket gyártunk. A csatlakozáskor tehát nem alapokat érintő változásra kerül sor, most a piacok egybenyitásáról beszélhetünk. Bár várhatóan sokakat fog keményen érinteni mindez, de már kialakult a társadalomnak egy húzó rétege. Előre meg lehet mondani, mely réteg lesz a nyertes.
– Árulja el!
– A fiataloknak és a nyelveket jól beszélőknek nagyobb az esélye, és ez sokkal nagyobb számot jelent, mint az átalakulás éveiben. Sajnos, az idősebbek valószínűleg a vesztesek táborát gyarapítják. Hasonlóképpen a vidékiek, az agráriumból élők, az alacsonyan képzettek. Azok, akik nem veszítenek, sőt még kisebb mértékben nyernek is, nagyobb réteget tesznek ki, mint a rendszerváltás időszakában. Fontos látni, hogy egyre inkább nem az egyszerű, kétkezi munkásra van szükség, hanem a szaktudásra, a kvalifikációra.
– Milyen lesz a vesztesek-nyertesek aránya a tíz országra kivetítve? Nyilván a fejletlen gazdaságokat jobban megrázza a verseny erősödése. Csődhullám, növekvő munkanélküliség, szűkösködő államkassza, ezek lehetnek a kísérőjelenségek. Mennyiben éri meg mindez az Európai Uniónak? Nem leszünk az EU "NDK"-ja?
– Magyarország ebben a körben fejlettnek számít. De gyengébb gazdaságokat erősebben megpróbál egy hasonló átalakulás. Számukra kétségtelenül rázósabb lesz az út, nagyobb társadalmi kockázattal jár. Ugyanakkor a felzárkózás folyamata gyorsabb, látványosabb lesz náluk. Nem hangzik jól, de igaz, ha egy-két kis balti állam gazdasága csődöt jelent, nem lesz hatással az unióra. A tíz ország együttes GDP-je anynyi, mint Hollandiáé!
– Kíváncsi lennék, miért éri meg az EU-nak egyszerre bevállalni tíz ilyen alacsony gazdasági színvonalon álló országot. Korábban hármasával vették fel a tagjelölteket, amelyek közel azonos szinten voltak, most pedig meglehetősen nagyok a különbségek, s ezzel sokkal nagyobb rizikót vállalnak fel.
– Ez jó kérdés. Őszinte leszek, nem tudom a választ. Nyilván a piacszerzés is benne van a pakliban, hiszen ez egy kitörési lehetőség a pangó európai gazdaságnak. A csatlakozás azonban még nem hoz azonnali pörgést. A tíz ország együttes GDP-je ugyanis az unió GDP-jének az 5 százalékát teszi ki, s az alacsonyabb életszínvonal miatt ezek az országok nem tudnak nagy keresletet indukálni. Hosszabb távon viszont, 10-20 év alatt megtörténhet a felzárkózás. A nagykörös csatlakozás valójában tehát hosszú távú befektetést, piacszerzést jelent, rövid távon inkább piacbiztosításról beszélhetünk. Mindez sokat számíthat az EU-nak a globális verseny szempontjából, hiszen Kelet-Európában olcsó a munkaerő, ha ehhez hozzáadódik a nyugati technológia, versenyképes termék születik. Én ezt látom elsődleges érdeknek, motívumnak, mert így Európa potenciális versenytársa lehet az USA-nak.
2002. 12. 20. (VI/51)
