Egy kis magántörténelem. Már csak azért sem árthat, mert Magyarországon ijesztően hamis a hivatalos történelem. Ha létezik egyáltalán, ha nem oldja föl – mint fémet a savak – a tudatos amnézia.
A Discovery Channelen éjfél és egy óra között adják újra a Battlefields sorozatot. Földolgozták az egész második világháborút 25-30 folytatásban. Számomra azért olyan hallatlanul izgalmasak ezek az egyórás dokumentumfilmek, mert valamit minden mozzanatról tudok. Hogy a szegény Schuschnig utoljára még végigvonult Bécs utcáin, de már nem volt semmi értelme. Jött Hitler, az osztrák nácik ordítva ünnepeltek, és megtörtént az Anschluss.
Lieber Führer sei so nett, Komm noch a\'mol zum Fensterbrett! – sikoltoztak eksztázisban a dirndlis osztrák menyecskék. És hozzánk titokzatos, nyúzott arcú pasasok jöttek, akik nem tudtak magyarul, néhány napot nálunk aludtak, aztán odébbálltak. Bécsi menekültek, mondta apám. Hogy bécsi zsidók, nem tette hozzá, de akkor én azt sem tudtam, hogy mi is zsidók vagyunk. Hatéves voltam.
Hallatlanul érdekes számomra ez a sorozat, mert öszsze bírom vetni a valósággal mindazt a titokzatos és homályos értesülést, amit én elcsíptem a felnőttektől kihallgatván a beszélgetésüket. Mindenről tudtam. Hogy Chamberlain eladta Csehszlovákiát, hogy inkább meghátrált, mint megakadályozza, hogy Hitler bekebelezze egész Európát. Nem volt népszerű apám barátai között, aztán leváltották, és jött a keménykez? Churchill. Az utcán ez a vicc járta: Az angol bányába lekiált a műszakvezető: "Nincs ember lenn?" Alul már így adják tovább: "Lenn van Churchill?" Ebben mi a vicc? – kérdeztem apámat. Elmagyarázta. Aha! – értettem. Hétéves voltam.
Churchill a mi anglomán köreinkben elképzelhetetlenül népszerű volt. Ő tudta, hogy Hitlerrel szemben nincs alku, csak föltétel nélküli kapituláció létezik. Aztán jött Lengyelország lerohanása német és szovjet együttműködéssel. Ez elképesztett mindenkit. Két rohadt, erős, imperialista nagyhatalom két oldalról lerohan egy szegény kis népet! Mindenki szerette és sajnálta a lengyeleket, mindenki segíteni akart rajtuk, még Horthyék is. (Ez jó húzás volt, mert a magyar közvéleményt egy időre Horthy mögé állította.) Ismertem a lengyel himnuszt, hát persze,
"Szent oltárodnál térdre hullva kérünk: Szabad hazánkat, ó, add vissza nékünk".
A balatonboglári katolikus templomban vettem részt a lengyel diákokkal együtt a
misén; ott ismertem meg Tadeusz Olaòskit, aki később a Makrát fordította lengyelre.
A németek most nyugat felé fordultak. Annyit tudtam mint gyerek, hogy semleges országokat rohantak le hadüzenet nélkül, hogy átkeltek valami erdőn, amire senki nem számított, végül bekerítették az angol hadsereget Dunkerque-nél. Dunkerque-ből legenda lett. Azoknak az önfeláldozó hősisségéből, akik védték az átkelőket, a brit nép hősiességéből, akik minden lehetséges vízi járművön hazafuvarozták a hadseregüket: halászbárkán, evezős ladikon, kenun, kajakon
Később jött az orosz offenzíva (nem sokáig tartott a paktum!), az eszelős Hitler megtámadta a ruszkikat, és bennünket is magával rántott. Nyár volt, mindenki el volt keseredve, én azon csodálkoztam, hogy az ország hadban áll, de nem érzékelek semmit. Aztán a hírek, össze-vissza. Blitzkrieg, elképesztő német előrenyomulás, a szovjet hadsereg fejvesztve menekül. Aztán beállt a tél. Leningrád hős védői. Aztán csak vihogtunk a németek rovására, hogy nem tanultak Napóleontól. Elfelejtették, mi a fölperzselt föld taktikája. Elfelejtették hogy az oroszok legerősebb szövetségese Tél Tábornok. A gyors nyári előrenyomulás hosszú, és tarthatatlan utánpótlási vonalakat jelent télre.
Aztán másról beszéltek a fölnőttek. Hogy a Montgomery kisujjában több van, mint az egész Rommel. Hogyne hittem volna el; bár ma már tudom, hogy a dolog egy kicsit bonyolultabb volt. Aztán egy név: El-Alamein. Olyan büszkék voltunk, mintha ott harcoltunk volna. És lassan Észak-Afrikából kiverték a tengelyt, és megnyílt az út az olasz partraszállás előtt. És Olaszország kiszállt a buliból, csatlakozott a szövetségesekhez, és Badoglio megalakította semleges kormányát. Bádog Leó – mondtuk mi egymás között.
Persze az sem volt majális. Aki nem hiszi, nézze meg Az asszony meg a lánya cím? filmet Sophia Lorennel és Belmondóval.
A ruszkik Sztálingrádnál megfordították a háború menetét, attól kezdve a németek csak hátráltak. "Rugalmas", meg "tervszer?" "elszakadás" – fogalmaztak az újságok, és jött a második magyar hadsereg pusztulása, a Don-kanyar tragédiája, az ember azt hitte volna, a nép okul belőle, és a nácik ellen fordul. Hát nem nagyon okult
Aztán Hitler utolsó nagy ellentámadása Kurszknál. Megbukott. Mi zárt ajtók és ablakok mögött ujjongtunk. (Akkoriban már nem zavartak el mindig a fölnőttek, ha a hadi-helyzet értelmezéséről volt szó.) Aztán új hősről kezdtek beszélni a pestiek: Titóról. Vicc is keletkezett. "Hallottad, hogy Pesten van a Titó? – Ne beszélj! – A városligeti tó."
És a németek megszállták Magyarországot, és megkezdődött a mi nemzeti gyalázatunk. Egyetlen puskalövés nélkül adtuk föl az országot. Sehol, még Franciaországban sem volt annyi kollaboráns, mint Magyarországon. De a francia ellenállás, a "maquisardok", a bozótharcosok ellensúlyozták a szégyent
nálunk semmi ellenállás nem volt. Egyetlen európai országban sem érkezett annyi följelentés, besúgás a német hatóságokhoz, mint Magyarországon; a helyi hatóságok: a hadsereg, a rendőrség, csendőrség, közigazgatás sehol sem működött együtt olyan olajozottan a nácikkal, mint nálunk.
Eichmann, a holokauszt gyilkoló gépezetének fő irányítója, egyetlen megszállt országban sem tevékenykedhetett olyan eredményesen, mint Magyarországon: a magyar hatóságok lelkes közreműködésével megközelítőleg hatszázezer zsidó vagy zsidó származású magyar állampolgárt sikerül Németországba, a megsemmisítő lágerekbe evakuálni, és nagyrészüket gázkamrában kivégezni, krematóriumban elégetni alig két hónap alatt.
Vicc, persze, erről is van. Nálunk mindenről van vicc – ez állítólag Szép Ernőtől származik: "Hajtják a zsidókat a gettóból a vagonhoz végig az utcán, gyerekeket, anyákat, nagymamákat, aggastyánokat; szánalmasan vánszorognak a poros út közepén. A népek az utca két oldalán nézik őket. Egy derék paraszt bácsi kiveszi a pipát a szájából, kiköp, és azt mondja: »Szegény büdös zsidók
«"
Nem volt törvényszerű, és a zsidók sem ártatlanok – lehetett volna másképp is. Aki nem hiszi, nézze meg Andrzej Wajda Csatornáját a varsói gettólázadásról.
Apám kitűnik a képből, mert Borba kerül Heftlingnek. Nem munkaszolgálatosnak – fogolynak! Azért maradnak felnőttek is, de akkor már mi srácok magunk vagyunk a hírforrás. Újságot böngészünk, "olvasunk a sorok között". Híreket hallgatunk. Londont és Amerika hangját. És
Várjuk a véget, a sűr? homályba bukót, a csodákat.
Tudtunk Auschwitzról és a többi megsemmisítő táborról. A hírek szivárognak, csak figyelni kell. Az nem tud semmiről, aki nem akar tudni semmiről. Tudtunk róla, de nem bírtuk elképzelni az elképzelhetetlent. Ahhoz meg kellett néznünk a dokumentumfilmeket. A nácik titkos filmjeit a gázban vonagló, mezítelen emberi testekről. A Schindler listáját. A zongoristát. El kellett olvasni Semprun Nagy utazását, Ember Mária Hajtűkanyarját, Borowski Kővilágát, a Tájkép csata utánt, és meg kellett nézni Andrzej Wajda azonos cím? filmjét.
Tudtuk, hogy jön a Nagy Nyugati Invázió, csak azt nem, pontosan hol és mikor. Tudtunk a Hitler elleni merényletről, tudtuk, hogy a németek sem mind nácik, nem mind szörnyetegek – köztük is vannak emberek, férfiak!
Aztán eljött a D-nap. Normandia. Mindegy, csakhogy elkezdődött valahol. Összeszorított ököllel szurkoltunk a partraszállóknak, de arról a vérfürdőről, arról a húsdarálóról, arról az emberfölötti áldozatról, amit a szövetséges kiskatonák hoztak Európa fölszabadulásáért, nem lehetett fogalmunk. Aki kíváncsi, nézze meg a Ryan közlegény megmentését.
Aztán elkezdődött Magyarország bombázása. Az a hír terjedt el: büntetésből, mert engedtük elhurcolni a vidéki zsidókat. Én nem hiszem, hogy a szövetséges hadvezetést különösebben érdekelték volna a magyar zsidók – de ha mégis
nem lett volna igazságos?
Azt még nem tudtuk akkor, hogy Magyarország bombázása fáklyásmenet és majális volt a német városok szőnyegbombázásához képest
, de aztán kiderült az is.
Borzasztó, kettős, tudathasadásos érzés volt. Tudtuk, hogy a "mieink", a szövetségesek bombázzák a nácikat, és volt bennünk egy ösztön, ami azt súgta: gyerünk, nyomás, robbantsátok szét őket! De ez az "őket" a mi hazánk volt. A mi otthonaink, lakásaink, akkor is, ha kitelepítettek onnan mint zsidókat. De a bombák a zsidóházakat sem kímélték.
A barátainkat sem. Azokat a derék embereket, akik segítettek nekünk elbújni, akik nem jelentettek föl, pedig tudták, hogy zsidók vagyunk, akik enni adtak az éhező, bujkáló zsidókölköknek, akiknek végül is az életünket köszönhettük.
Tudom, hogy kevesen voltak, de voltak! És nagyon féltettük őket is, meg a mi tyúkszaros életünket is... Hát nem voltunk hősök
Aztán a ruszkik benyomultak az óvóhelyre, nyemszki szoldatot meg faszisztit kerestek és tudtuk, hogy vége. Miközben leírhatatlanul boldog voltam, akkor éreztem először a lelkembe kúszni azt a fagyos érzést, ami aztán jóformán minden győztes pillanatban megrontotta az örömömet, hogy "Anyám, én nem ilyen lovat akartam
"
(Tetszik ismerni a kuplét? Nem fontos. Az a fontos, hogy nem egészen így képzeltük. Akkor éppen a fölszabadítóinkat.)
Persze csak egy kicsit volt vége. Apám hazajött Borból. Eldőlt az ezeréves per, szavalták a földosztás propagandistái. Hát én láttam. A Nemzeti Segély a Nyírségbe vitt le éhenhalás ellen, és láttam, hogyan erőltették rá a parasztokat, hogy földet írassanak. Akik az úristennek sem akartak belemenni a "rablott földbe". Féltek, hogy visszajönnek a németek. Visszajönnek az urak. A kolhoztól még nem féltek, nem voltak elég tájékozottak. Mindenesetre a földosztás csak a sajtóban meg a Híradóban volt örömünnep, a valóságban a bűnbeesés napja volt, aminek eljön majd a büntetése. A siralomházba kényszerítették a parasztokat.
És a zsidózásnak se lett vége. Engem is megvizsgált a "gazda" a holdfényben, nem vagyok-e körülmetélve. Szerencsém volt, nem voltam, így aztán éhező pesti gyerekként kaptam enni.
Nem emlékszem, hogy május 8-án az utcán tomboltunk volna örömünkben, mint majdnem egész Európa. Meg persze az oroszok. A franciák is, mert a kollaboránsok feledtetni akarták bűneiket. Az angolokról, belgákról, dánokról, hollandokról, olaszokról, csehszlovákokról, jugoszlávokról nem is beszélve. Még a németek is megrendülten néztek körül. Nem arat többé a halál. Kikerültek Hitler hipnózisa alól. Egyszerre nem értették, miért kellett az utolsó töltényig harcolniuk, és miért kellett porig rombolni a saját hazájukat. Miféle Sátán hatalma volt ez rajtuk?
Csak nálunk nézett dacosan maga elé a sértettség és a gyűlölet. "Egy ment be, kettő jött ki" – mármint a gázkamrából, mondták a zsidókra. Nagyon nehezteltek, hogy nem méltóztatott elpusztulni mind. Azért is másokra mutogattak, mert hálából, hogy mi bírtuk elnyerni Hitler utolsó csatlósa dicső címét, hogy az impotens Horthy a kiugrást sem bírta október 15-én lebonyolítani, nem kaptuk vissza a Szent Istváni Nagy-Magyarországot, ha nem Hitler, hát legalább Churchill kezéből! És micsoda disznóság, hogy ide a ruszkik vonultak be, nem az angolok! Mi képtelenek voltunk szembenézni önmagunkkal, történelmi bűneinkkel. Igaz, a szabadság első fuvallatával együtt már
a nyakunk köré tekeredett a bolsevista totális diktatúra fojtogató kötele. De ez csak részben mentség
A történelmi tudatunk azóta sem sokat változott. Sőt! Azóta csak felejtettünk
2003. 05. 23. (VII/21)
