Velencében lassan a víz az úr

Hangulatkép a Canale Grandéről

Velencét egyszer mindenkinek látni kell, s ez nem egy olcsó idegenforgalmi szlogen. Az Adria királynőjeként emlegetett város olyan egyedülálló szépséget áraszt magából – még e pusztuló állapotában is –, amely minden oda látogatót leny?göz. A középkorban egyedülállóan fejlett gazdasági, társadalmi berendezkedés? városállam folyamatosan fejlődött, a tengeri kereskedelem hihetetlen gazdagsághoz juttatta Velence polgárait. Hatalmas pompás épületeket, palotákat építettek, amelyeket gyakran kívül-belül márvánnyal és arannyal díszítettek. Ezer éven át a független városállam addigi töretlen fejlődési korszakát végül is Napóleon zárta le, amikor csúfos vereséget mért az akkorra már a hedonizmusba feledkezett velenceiekre. De Velence ekkor nem csak politikai értelemben vesztette el az egyedülállóságát, furcsa módon éppen ebben az időszakban gyengültek meg a szárnyas oroszlán büszke városának alapjai is. Így azóta lassan, de gyakorlatilag menthetetlenül süllyed, a tenger egyre nagyobb sikerrel hódítja vissza magának azt, ami egykor hozzá tartozott.

A probléma megértéséhez vissza kell térni a kezdetekhez. A mai Velence helyén a 10. század előtt mocsaras, sekély viz? tengerrész volt, aprócska szigetcsoporttal megtűzdelve, amelyet folyamatosan töltöttek be a helyi kalmárok, főként az illér népcsoporthoz tartozó venétek (Velence róluk kapta a nevét). A szigeteket az évek során kinőtték a helyiek, s hozzáláttak a 118 kis sziget feltöltéséhez, egy várossá gyúrásához. Velence a létét részben a vörösfenyő egyedülálló tulajdonságának köszönheti, ugyanis ha ezt a fát elzárjuk az oxigéntől, megkövül, betonnal vetekedő erős oszloppá válik. A mai Horvátországhoz tartozó szigetekről (Krkről, Pagról, Rabról) származó vörösfenyőket először aszfalttal vonták be, majd a szigetek közötti részeket szilárd anyaggal töltötték fel. Más technikai különlegességet is alkalmaztak, olyan kővel alapozták le, illetve vonták be a házak alsó részeit, amely tökéletesen vízzáró, ezzel biztosítottak védelmet a házaknak a felvizesedés ellen. Mára a fokozatos süllyedés miatt e vízzáró réteg is víz alá került, ami tovább gerjeszti a folyamatot. Velence pusztulásához természetesen hozzájárul a modern kori ember hanyagsága és környezetszennyezése, de valójában már a középkorban elkezdődött a versenyfutás az idővel. A szigetek közt kanyargó, sekély viz? tengeröblök, a lagúnák homokpadja egyfajta természetes gátként védte régen a várost, s ennek megóvását szigorú rendeletekkel védték a középkori városatyák. Egy 1501-es rendelet szerint, aki megrongálta a homokdűnéket, annak jobb kezével vagy szeme világával kellett fizetnie érte. A lagúnák megőrzésére létrehozott tanács tudta, hogy a homokpad megvédéséhez egy olyan vízzáró réteg létrehozása járulhat hozzá, amit a sós víz sem tud szétmorzsolni. 1722-ben, egyéves kísérletező munka eredményeként megszületett a megoldás: mészkövet porcelánfölddel kevertek össze, s ebből egy gátsort építettek a tengerbe, amely nem kevesebb mint háromszáz évig hatékonyan zárta el a várost a tengertől, és egészen a múlt századig sikeresen védte Velencét. De ez sem jelenthetett végleges megoldást. A középkori Velencéről készült festményeken jól látható élénk, színes, terrakotta szín? házakhoz képest a mai házak közel fél méternyire a tengerbe merültek, s ehhez a gyors süllyedő folyamathoz a tenger pusztító ereje jelentősen hozzájárult, hiszen évszázadok alatt elmosta az eredeti homokdűnéket, s így az addig jól működő vízzáró réteg is a vízszint alá került. Aki manapság Velencében sétál, láthatja, hogy a házak kapui előtt levő lépcsők mind vízben vannak, a vastagon rárakódott algák jelzik a vízszint állandóságát. Mivel a tengervíz már eltakarja a házak vízzáró kőrétegeit is, a víz most a téglákat éri, amelyek magukba szívják a sót, a kicsapódó sókristályok pedig szó szerint szétmállasztják a falakat. A házak alsó szintjei emiatt szinte lakhatatlanok, s bár méregdrágán adják-veszik, valójában dohosak és vizesek.

Jellegzetes velencei utcakép aszimmetrikus híddal Fotók: Kovács Klára