Berecz János: Úgy múlt, hogy jelen is egyben Fotó: MTI
Kádár János és Berecz János nem azonos nagyságrend, ha történelmileg nézzük. Az utóbbi jobbfajta pártmunkás, a másik egy korszak. Az egyik mindig beosztottja valakinek, a másik legfeljebb az esedékes moszkvai nagyúrnak.
Kádár Jánosnak sok a bűne, de egyet hadd emeljek ki belőle. Sírba vitte titkát. Shakespeare-drámákban nincsenek olyan zseniális helyzetek, mint ami 1989. július hatodikán történt. Egy és azonos napon hirdették ki Nagy Imre jogi értelemben vett ártatlanságát, valamint jelentették be Kádár halálhírét. Az, hogy ez a két esemény ugyanabban a Déli Krónikában hangzott el, a drámatörténet csúcsa. Ha író ír ilyet, azt mondják neki, ilyen nincs. Kádár János ezen a napon vette el az esélyt mindnyájunktól, hogy megtudjuk a teljes igazat. Voltak közben életrajzírói, legismertebb közülük Gyurkó László, de ez a könyv csak a korhoz képest jelenthetett valamit, amúgy tele volt mellébeszéddel, hazugsággal, kihagyással. Halála előtt nem sokkal volt egy Kanyó nev? újságírónak álcázott belügyes, aki még egyszer nekiveselkedett a főszerecsen tisztára mosdatásának, de ezzel nem javított sem ügyfele helyzetén, sem a mi tájékozottságunkon, legfeljebb önmaga bankszámláján. A nagy titok nehezen adja magát.
Huszár Tibor akadémikus, a DISZ (Dolgozó Ifjúsági Szövetség – az ötvenes évek ifjúsági mozgalma) vezetőségi tagja előbbi minőségében
nekifogott a talány felfejtésének. A feladat hatalmas és csaknem teljesíthetetlen. A kérdés egyszerű, csak a válasz nehéz. Ki volt Kádár János? Az első kötetben Huszár az ismeretlen múltat mutatja sok-sok új adattal. Megismerkedünk egy fiatalemberrel, aki soha életében nem volt munkás, viszont járt iskolába és képességeiből akár értelmiségi is lehetett volna. De ez a veszélytelenebb időszak, romantikus kalandregény kevés élő tanúval, s valljuk meg, az, hogy javított-e esernyőt Kádár, vagy sem, az mára lényegtelenné szelídült.
Egészen más a tétje a most megjelent második kötetnek. Ebben már Nagy Imre és ötvenhat van, sőt a történet végének is ott kellene lennie. Ez már a mi időnk, a mi életünk, a Kádár nevével fémjelzett korszak. Mit sikerült ebből megmutatni? Nagyon sokat és nagyon keveset. Először is, a kötetnek van egy hatalmas hiánya. Gyorsan véget ér. Nekünk, a hetvenes évek ifjainak érdekesebb lett volna kortársunkról olvasni, de ez egyszerűen hiányzik a kötetből. Lesz belőle harmadik? Vagy a neves tudós semmivel nincs jobb helyzetben, mintha magam mennék a levéltárba? Még mindig több a titok, mint az információ. A kérdés valamivel bővebben így hangzik: ki volt Kádár János? Oroszok zsoldján üzemelő jancsibohóc, vagy a magyar történelem egyik legnagyobb alakja?
A helyzet az, hogy valahol a kettő között. Abban az értelemben a kettő között, ahogy III. Richard egyszerre gonosz és zseniális. Igen, Kádár hatalmas drámai hős. Csak legotrombább ellenfelei nevezhetik szimpla hazaárulónak. Szimplán hazát Rákosi és csapata árult, akiknek ez az ország nem haza volt, csupán telephely, melynek üzemeltetésére azért kaptak megbízást, mert beszélték az itt lakó nép nyelvét, éspedig anyanyelvi szinten. Kádár itt élt, itt állítgatta a sakkfigurákat, itt nézegette a horgászokat, ő magyar volt minden szempontból. Kádárnak sikert jelentett, ha népét jobban élni látta, míg elődei csupán a tervszámok teljesítéséhez szükséges erőnek tekintették az embert. S mégis, Kádár hatalmas bűnökkel terhelten indult. Nagy Imrének nem kellett volna meghalnia. De Nagy Imre valószínűsíthetően túl nagy falat maradt volna élve. Itt a következő dráma. Kettejüké. Adott két kommunista, mert mindkettő az volt. Az egyik épp felszámolja azt a forradalmat, amit a másik sem kezdeményezett volna. Az egyiket gyűlölik, a másik még népszerű, hiszen nem volt módjában konfrontálódnia azokkal, akik nem a demokratikus szocializmust képzelték ötvenhat folytatásának.
2003. 06. 20. (VII/25)
