Az Al-Aksza Mártírjai Brigádok alapítójának egyéves fia. Apja nyomdokaiban Fotó: Reuters
A "média" szó Nirensteinnél a baloldali, liberális médiát jelenti. Mind az Egyesült Államokban, mind Nyugat-Európában inkább a konzervatív sajtó mutat megértést Izrael iránt, mint a toleranciát alapértéknek tekintő baloldali és liberális média – szemben Magyarországgal, ahol néha csak a hangnem alapján lehet megkülönböztetni, hogy milyen orgánumot olvas az ember –, Nirenstein pedig maga is a liberális sajtó képviselője. Az oslói folyamat alatt írt cikkei ezt híven tükrözik: ugyanaz az optimizmus lengi be ezeket az írásokat, amely gyakorlatilag az egész sajtót jellemezte még Camp David nyilvánvaló kudarcakor is, negligálva minden olyan momentumot és történést, amely nem illett bele a "bátrak békéje" előbb közhellyé, majd közönséges önámítássá degradálódott világába. Nirenstein azonban nem ment végig azon az úton, amelyen társai, akik a békefolyamat kudarcáért Saront és általában Izraelt teszik felelőssé, visszatérve a régi, jól bevált "elnyomott palesztin, elnyomó izraeli" kommunista ideához. Éppen ellenkezőleg, az újságírónő látja, hogy az Izraelt fenyegető terrorizmus ugyanarról a tőről fakad, mint a Nyugat-ellenesség: az iszlám fanatizmusból. Erre már akkor is figyelmeztet, amikor a Hamasz és az Iszlám Dzsihád merényletei még az izraeli sajtó zömében is csak a békét kísérő mellékhatásként jelentek meg, amelyen felül kell emelkedni. Hasonlóképpen leírt olyan "zavaró" tényeket, amelyeket a világsajtó nem volt hajlandó észrevenni, mint például a palesztin autonómia alatt élő betlehemi keresztények szabályos üldözése és erőszakos iszlamizálása.
Fiamma Nirenstein 2000 szeptemberében végleg szakított a balliberális sajtó látásmódjával. Tudósítóként ugyanis közvetlen szemtanúja a történéseknek, a nagy hírügynökségek, tévétársaságok tudósítóitól eltérően Jeruzsálemben élve részese az eseményeknek és a hétköznapoknak. A harcvonalnak számító Giló lakosaként nem beszélhet úgy a történésekről, mint az a kollégája, akit a kelet-jeruzsálemi American Colony vendégeként a Palesztin Autonómia autói szállítanak egy összecsapás helyszínére, és aki a nagy hírügynökségek palesztin operatőreinek felvételeiből tájékozódik. Ezek a tudósítók könnyedén húzzák rá az eseményekre az apartheid kliséit, de nem ismerhetik a bolttulajdonos Pardos fivéreket, köztük az olaszokat nagyon szerető, és az olasz zsidó újságírónőt előzékenyen kiszolgáló Nademet. Ez a Nadem gyermekeit egy Hamasz által fenntartott iskolába járatja, nem zavarja, hogy a Korán mellett terrorizmust is tanulnak, és mélyen hiszi: a zsidók, akiknek szerinte ugyanúgy nincs semmi közük a Szentföldhöz, mint a törököknek és az angoloknak, egyszer menni fognak.
A média madártávlatából a Nademek nem látszanak, és nem látszanak a Gilóban élők félelmei, a szomszédos Bét-Dzsallában megbúvó orvlövészek, a merényletek áldozatainak hozzátartozói sem. Ami látszik: Bét-Dzsalla belőtt házai, az izraeli akciók – általában fegyveres – palesztin áldozatainak véres kardként körbehurcolt tetemei. Az látszik, amit a palesztin propaganda láttatni enged, kihasználva a média szenzációéhségét, és a halottak képével maga mellé állítva a közvéleményt. A nyugati erkölcsi érzék a személyiségi jogok, az emberi méltóság nevében elítéli az ilyen képek bemutatását, mégsem utasítja el ezt a nyilvánvaló manipulációt, így az izraeli tájékoztatás, amely nem kíván politikai hasznot húzni saját halottainak vagy a halott merénylő képének megjelenítéséből, automatikusan elveszíti a médiaháborút. Nirensteinnek ezért kell leírnia azt a régi igazságot, hogy gyakran nem annak mély a fájdalma, aki hangosabban kiabál, hanem azé, aki csendben szenved.
Jogosan merül fel a kérdés, hogy mindez a média vagy csak a média hibája-e. A cikkeket bevezető esszében nem a sajtót teszi egyedüli felelőssé a közvélemény politikai állásfoglalásoktól független Izrael-ellenességéért. A sajtó leegyszerűsítő tudósításai valójában csak következményei annak a politikai közgondolkodásnak, amelyben keverednek a nyíltan antiszemita és ma harcosan Izrael-ellenes szélsőjobboldali előítéletek a baloldali sablonokkal. A kapitalizmus és az elnyomás ellen harcoló harmadik világnak ekként lesz letéteményese a palesztin terrorista, az elnyomóé az izraeli busz bármely utasa; a gyenge áldozaté az eufemizált palesztin fegyveres, az agresszív hatalomé pedig a meglincselt tartalékos katona. Csak a kétfajta diskurzus teljes összekeveredéséből születhet meg az a jelenet, amely nem 1938-ban, hanem 2000-ben játszódott le a londoni high society elegáns soirée-ján, ahol Daniel Bernard londoni francia nagykövet a társaság helyeslésével titulálhatta Izraelt "mocsok kis országnak", hozzátéve, hogy miatta ugyan nem fog kirobbanni a harmadik világháború. Senki nem utasította rendre, sőt, egy angol hölgy ezt meg is toldhatta azzal, hogy ő nem szíveli a zsidókat, mert tőlük származik minden rossz. Szavai szinte szimbolizálják a világsajtó és a politikai közvélemény általános vélekedését, amelynek értelmében vagy kizárólag Izrael vagy inkább Izrael a felelős a békefolyamat kudarcáért.
Mindenképpen feltűnő, hogy szó nélkül maradhatnak olyan, Nirenstein által idézett kijelentések, amelyek Izraelt, a zsidóságot rákos daganatként, a kereszténység és az iszlám ellenségeként, Jézus gyilkosaként aposztrofálják. Az első kijelentést iráni vezetők tették, az utóbbit a szíriai elnök nyilatkozta a pápa jelenlétében. A világsajtó, a politika egyik megszólalást sem utasította el, ahogyan az iszlám vallási vezetőknek Izraelre (és gyakran a Nyugatra) kimondott fatváit sem. A média és a közvélemény által kialakított képre zavaróan hatnak, ezért csak ritkán vagy soha nem olvasni a palesztin bíróságok által elrendelt kivégzésekről, koncepciós perekről, arról, hogy a palesztin iskolákban a dzsihádra nevelnek, és arról sem, hogy az oslói békefolyamatot Arafat Szaladdin békéjének, azaz jogosan megsérthető megállapodásnak nevezte.
Tévedés azt hinni – szögezi le a szerző –, hogy ezek a megnyilvánulások – csak egyes szélsőséges csoportok, államok megnyilvánulásai. Nirenstein az úgynevezett mérsékelt arab államok sajtójából vett példákon mutatja be, hogy a vallási előítéletek mellé hogyan adoptálta az arab világ az európai antiszemitizmus előítéleteit. Idézi Szuha Arafatot, aki kijelentette, hogy Izrael megmérgezi a palesztin területeken lévő vízvezetékeket. Európában ennek megfelelője a kútmérgezések vádja, ahogy a palesztin gyerekek HIV-vírussal való megfertőzésének legendája a vérvádakkal áll szoros rokonságban.
A holokauszt kanonizálása az arab és sokszor az európai médiában is új, visszájára fordult előítéletté vált azzal, hogy az áldozatot gyilkosként jeleníti meg. A náci ruhába öltöztetett izraeli vezetők, "a palesztin nép holokausztja" kifejezés elterjedése Nyugaton külön pszichológiai árnyalatokkal is bír. Beemelése a közbeszédbe, durbani sikere mögött egyfajta bűntudat is rejlik. "A zsidók is olyanok, mint mi", "rosszabbak, mint mi" – típusú vélekedések a Soával való szembenézés zavarait leplezik, egyfajta megkönnyebbülést, hogy ha az áldozat is képes ilyen szörnyűségekre, akkor mi sem vagyunk olyan rosszak. Ezért felnagyítja Izrael vélt vagy valós bűneit, amelyek mellett eltörpülnek és lényegtelenek a Palesztin Hatóság és egyéb diktatúrák rémtettei. Gyakran a filoszemita közvélemény is a holokausztra hivatkozik, ilyenkor saját álmait kéri számon Izraeltől: a békés megoldást, az erő elutasítását, a benne élő fegyvertelen zsidó képét. Nahman Shai, az első öbölháborúban ismertté vált szóvivő találóan és keserűen állapítja meg Nirensteinnek adott interjújában: "Amikor Szaddám bombázott, a CNN nagyon szeretett minket. Gyengék voltunk (
). A zsidóknak ilyeneknek kell lenniük."
Miközben azonban a nyugati elit saját értékrendszerét kéri számon Izraeltől, elfelejti, hogy éppen Izrael az egyetlen demokrácia a térségben, az egyetlen védelmezője a manapság éppen a Nyugat által relativizált nyugati értékrendnek. Nirenstein József sírjának lerombolásával kapcsolatban megállapítja, hogy a félreértelmezett politikai korrektség jegyében a nyugati és az izraeli sajtó is igyekezett kisebbíteni azt a tényt, hogy a palesztin tömeg lerombolta a zsidóság, a kereszténység és az iszlám számára is szent helyet. A zsidó kultúra emlékeinek pusztítása, legyen szó a Templom-hegy emlékeiről vagy József sírjáról, a keresztény kultúra és ezen át a nyugati értékrendszer pusztítását is jelenti. De a szimbólumok értékének inflálódása a politikai értékek szintjén is jelen van. Amikor az európai sajtó és közvélemény az izraeli kormányt és a palesztin hatóságot egyenrangú tárgyalópartnerként kezeli, akkor a demokráciát egy szintre süllyeszti a diktatúrával. Amikor a
közhellyé alázott béke jegyében olyan bírálattal illeti Izraelt, amelyet a fontos stratégiai pontként számon tartott Kína sosem érdemelt ki, akkor relativizálja a jogos önvédelem és a nagyhatalmi hódító politika fogalmát. Amikor nem lép fel erélyesen a gyerekek élő pajzsként való alkalmazásával szemben, akkor elértékteleníti a civilek, a gyermekek védelmét. Akkor pedig, amikor terroristákat emel hőssé, szabadságharcossá, megsérti az igazi hősök, szabadságharcosok emlékét. Nirenstein erre utalva idézi Samir egykor hozzá intézett kérdését – Itália, amely Dantét, Raffaellót adta a világnak – hogyan rajonghat egy Arafatért?
Úgy – válaszol az újságírónő 2002-ben –, hogy a Nyugat, benne Itália is egyre inkább a rosszul értelmezett kulturális és értékrelativizmus rabjává vált, és fokozatosan feladja identitásának alappilléreit. Minden olyan tudósítás, amely szerint Izrael "megtámadta" Bét-Dzsallát, ahonnan palesztinok Gilót "lőtték", sohasem cserélve fel a "megtámadta" és a "lőtték" szavakat, a nyugati demokrácia alapértékeit rombolja, újabb és újabb muníciót szolgáltatva az antiszemita támadásoknak, amelyek az utóbbi három évben, a Kristályéjszaka óta nem tapasztalt méreteket öltöttek. Elérkezett az a pillanat – figyelmeztet –, amikor Európának történelmi felelősséget kell vállalnia Izraelért, mert "a fiúknak egy bizonyos ponton apákká kell válniuk".
A könyv mottója Martin Luther King egyik írásának részlete. Az idézet finoman emlékezteti a baloldali liberális értelmiségieket, akik mélyen hisznek a népek önrendelkezési jogában, hogy – mint King írja – a zsidó néptől éppen ezt a jogot tagadják meg, mert a cionizmus eszméje elleni támadás alatt a zsidók nemzeti identitáshoz való jogának és a zsidók elutasítását kell érteni. Az anticionizmus és az Izrael bírálata közötti vékony határt a balliberális elit és média gyakran nem látja, vagy elfeledkezik a saját értékei, a saját történelme iránti felelősségről. Európa válsága, útkeresése Izraelben manifesztálódik, és a vita nem csak Izraelről szól. Izraelből nézve a zsidók megint egyedül vannak, és Fiamma Nirenstein alapélménye Gilóból csak az elhagyás, a cserbenhagyás lehet.
2003. 07. 11. (VII/28)
