Erdélyben: jövő májustól távolabb Európától? A kisebbségekről nem szívesen hallanak Brüsszelben Fotó: Somorjai L.
Akkoriban igencsak nagy gondot okozott a kulturális élet irányítóinak s aktív résztvevőinek, miként lehet élővé és tartalmassá tenni a ma "elszakadt nemzettestnek" aposztrofált határon túli magyarsággal a kapcsolatot. Ez nem volt könnyű, hiszen a proletár internacionalizmus elvei szerint a proletárnak nem volt hazája, s a szocializmus fejlődése állítólag automatikusan megoldotta volna a nemzetiségi problémákat. A gondok a valóságban természetesen nem oldódtak meg. Felemás módon, titkolva és konspirálva, de folyt a kapcsolattartás, és ment a segítség. A hazai könyvkiadók közös kiadásokat rendeltek. A Móra Kiadó a szovjet szerzők magyarra fordított műveit részint Kárpátalján nyomatta, s ezzel dotálta az ottani magyar könyvkiadást. A bukaresti Kriterion kiadványaiból Budapesten több fogyott, mint Romániában. Magyarországi intézmények komoly példányszámban rendelték meg a határon túli magyar folyóiratokat. Nota bene, akkoriban Budapesten vagy a nagyobb vidéki városokban bármely kioszkban meg lehetett kapni a pozsonyi Irodalmi Szemlét vagy a Korunkat.
Igaz, látványos akciókat nem lehetett csinálni. Mert ha Berlinben volt nemzetközi írótalálkozó, akkor a soknemzetiség? román küldöttségben nem a szász, hanem a magyar képviselte a nemzetiségi irodalmakat. Budapesten ugyanezt természetesen a szász, amíg el nem cserélte a szocialista román állam a kemény német valutára a szász lakosságot. S milyen fondorlatos trükkökre volt szükség, hogy például a Szovjetunióban megjelenjenek – budapesti ajánlásra – a romániai magyar írók művei. Szakemberek tucatjai tették a dolgukat ügyeskedve. Mert akkoriban naivan azt hittük, ha a hazai kisebbségeknek saját irodalmuk lesz, akkor talán megenyhül a határon túli magyarokkal szembeni szigor. S külön keretre fogadtunk áldozatkész szlovák írókat, akik – ez nem tréfa, a nemrégiben elhunyt kitűnő költő és fordító, Vojtech Kondrót tanúsíthatná – írni tanították a hazai szlovák irodalom fiataljait. Természetesen nem középiskolás fokon, hanem azon a szinten, amelyet Emil Boleslav Lukac és társai elértek. Mellesleg Emil bácsi kitűnően beszélt magyarul, egymaga lefordított egy magyar lírai antológiát, s ha nálunk járt író-olvasó találkozón, a végén azzal örvendeztette meg a közönséget, hogy magyarul elszavalta kedvenc Ady-versét.
Még a gazdaságilag legnehezebb időszakban is akadt arra pénz, hogy ha valaki átjött Kolozsvárról, Pozsonyból, szállása, napidíja legyen. S a kiadók szerény kasszája is meg-megnyílt. Ehhez persze fogadni és vendégül látni kellett szovjet, szlovák, román írókat is. Hogy mennyiben hatott rájuk a "puha diktatúra", azt most nehéz lenne lemérni, de azt hiszem, nem volt kidobott pénz, amit erre költöttek. És eljött a szabadság pillanata? Való igaz, eljött a szabadság pillanata. Szabadon lehetett írni és beszélni. A nemzetiségi gondokról is. S egyszeriben kiderült, hogy ilyen nehéz még az elért szabadságban is nyíltan és őszintén tenni határon túli honfitársainkért. Még akkor is, ha céljaink nemesek, a közeledést, a kulturális felemelkedést szolgálják.
A nehézséget jogos és jogtalan aggályok, félelmek okozták. Európa készen állt rá, hogy integrálja a közép- és kelet-európai országokat, ám közben maga is küzdött saját kisebbségi gondjaival. S akkor jött a példaállamnak tekintett soknemzetiség? Jugoszlávia felbomlása, majd nemzeti alapon szétesett a Szovjetunió. A csecsen szabadságharcosokból 2001. szeptember 11-e után terroristák lettek.
Valós és jogos igény fogalmazódott meg, amikor a hazai politikai elit elhatározta: rendszertől és politikai gyakorlattól függetlenül törvény garantálja a határon túli magyarok számára a kedvezményeket, hogy nemzeti identitásukat, kultúrájukat megőrizhessék. Ez belpolitikai indíttatásai ellenére is nemes dolognak tetszett, csak éppen arról feledkeztek meg, hogy a puding próbája az evés. S az Európai Unió is kínosan ügyelt rá, hogy az effajta kedvezmények ne okozzanak kárt az összeurópai együttműködésben.
Az első próbakő
2003. 10. 10. (VII/41)
