Cipőt nem tetszenek hozni? Fotó: Somorjai L.
– Ide figyelj! Ez a Kántor Mihály ugyanolyan ember, mint te vagy én. Nem hivatal. Nem kormánytag. Egy hatgyerekes erdőkertesi családfő. Honnan adna ő lakást? Azt adja, ami tőle telik. S mert nem tud lakást adni, ne adjon semmit? Szombat délben Pestre jön Erdőkertesről. Bevásárol a barátaival, és egy rákospalotai konyhán nekiállnak főzni. Ennyi. Este fél hatkor már tömeg várja őket.
– De miért csinálják?
– Csak.
Beér a vonatom a Keleti 12. vágányára. Ott a fal tövében éppen akkor fordul másik oldalára az a hajléktalan, aki pincéből érkező gőzbe feküdt. Róla úgy tudom, terv szerint a rekordok könyvébe készül, mert tudtával Budapesten ő van legrégebben utcán, már tizenöt éve. Survivor. Vagy mi.
Sütkérezek a Baross-szobor talapzatán. A piros Ducatóra várok. November. A kő már nem tud átmelegedni a nap erejétől.
Kántor Mihály nagydarab, világos hajú, világos szakállas ember, negyven körüli. Mosolygástól elszűkülő szemnyílások, nyugodt és kényelmes tempó, realizmus. Nem ismerjük egymást, de közös pártfogoltunk már van. Küld neki egy kiló őrölt paprikát. Egy Újszövetséget is látok a kocsiban. A Thököly úti macskakövek zaját átkiabálva kérdezem:
– Ez filosz vagy agapé?
Később Mihály megkérdi, hiszek-e Jézus Krisztusban.
– Igen – mondom.
Eleinte csak ketten vagyunk a konyhában. Két szék egymással szemben, középen a kuka, pucoljuk a hagymát. Aztán a krumplit. Ha megjön Zakariás Laci, rántott levest fog főzni, mert ő a szakács. Lassacskán megérkezik Kovács Tibor, Kiss Gábor és Vágó Regina. A ház a Létminimum Alatt Élők Társaságáé. Vagy tíz karton osztásból visszamaradt péksüteményt kapunk tőlük a fél hektó forró leveshez. Éppen jól jön. Megkenünk vagy kétszáz zsemlét zsírral, aztán indulunk.
Tömeg a szobornál. Fegyelmezett, kettes-hármas alakzat. Szatyrok és batyuk. Szíven üt – bár Mihály szerint ma nincsenek sokan –, hogy az alakulat körbeéri a márványtalapzatot. Elképzelem, ahogy mint szabad elektronok, a város több pontjáról indultak el ide, a biztos levesevő helyre. Felzökkenünk a járdára, beállunk a szobor mellé. Üdvözlések. Gyorsan kiszedjük a badellát a kocsiból, feltesszük a monumentumra. Gábor nekiáll merni, m?anyagpoharakba. Osztják a pékárut is. Ballagok egyet. Két hajléktalant látok a szobor másik felén, egyikük kezében nagy kifli.
– Neked adom ezt a kiflit. Mert neked adom. Ne kérdezd, miért, de neked adom. Inkább neked adom, mint másnak.
A másik fél elfogadja. Tanulság: kincs az a kifli.
Mihálynak volt egy mondata, miszerint nem azért adnak ők az éhezőknek, mert azok megérdemlik. Ha mi mindent olyan alapon kapnánk, hogy megérdemeljük-e vagy sem, nem kapnánk semmit. Amikor elindultunk a konyháról, a kocsiban így szólt:
– Ne haragudj, de mi osztás előtt, útban a Keleti felé mindig imádkozni szoktunk.
– Majd imádkozom én is veletek.
Palotától a Keletiig Laci, Mihály és Gábor imája. Én csak annyit tudok mondani a márványtalapzatot körbeérő hadtest láttán: "Isten áldjon benneteket!"
– Megáld – válaszolják. Állunk a szobornál, odalép hozzánk egy pici asszony. Fiús, ősz frizurája van, melegítőruhát visel. Nem gondoltam volna hajléktalannak. Amolyan tisztes munkásnő.
– Cipőt nem tetszenek hozni? – kérdi.
– Hányas lába van?
– Negyvenegyes.
– Nem ígérjük, de lehetséges, hogy takarókat és cipőt is tudunk hozni a jövő szombaton. Hol tetszenek lenni?
– A Népligetben.
– Ilyenkor?
– Még nincs olyan hideg. De pár nap múlva bemegyünk a szállóra.
– Többen is vannak kinn?
– Az apámmal vagyok.
Nézem a nőt. A frizurája és alkata olyan, mint az anyámé.
– Az apjával? Hány éves az édesapja?
– Nyolcvan.
– Nyolcvan?
– Nyolcvan.
– És ő is ott van a Népligetben?
– Ott vár rám. Én eljöttem, mert kell azért egy kis meleg étel. De ő nem tudott jönni.
– Miért?
– Mert eltört a lába. Be van gipszelve.
– Hogy bírja ezt az édesapja?
– Apu azt mondja, hogy a fogságban még ennél is hidegebb volt.
– Don?
– Don.
Huszonháromban megszületik. Fogság fiatalon. A Rákosi-Magyarországon harmincéves, akkor születik a lánya. Tapolcán végigdolgozza a hatvanas-hetvenes éveket, a nyolcvanas években már nyugdíjas. A lánya dolgozik. 2003-ban pedig elvesztik a saját házukat, közüzemi tartozások miatt. Mihály még a kocsiban adta át nekem egy cikkét. M?fajilag a publicisztikához áll legközelebb. Idézem: "Tudom, hogy egy hajléktalan halálánál ma nagyobb hír, hogy a »nagy Ő« mit suttogott a 19. »nagy Én« fülecskéjébe. Mégis elgondolkodtató: ma Magyarországon egy gyilkos hét évet kap. Koszt, kvártély után hazamehet. De ma Magyarországon a közüzemi díjhátralék, a jelzálog nem fizetése miatt halál jár."
Mihály abból indul ki, hogy az élet szent. Azt latolgatja, hogy egy csöves legfeljebb öt-hat évet bír ki az utcán, aztán meghal. Logikája szerint ezért nagyobb a nem fizető büntetése, mint a gyilkosé.
"Nem sok jövője van annak a társadalomnak, amelyikből kivész a részvét, az együttérzés és az irgalom. Ez ma hazánkban jobban fogy, mint a népesség."
Egyvalamit tudok. Aki bármilyen otthoni feleslegessel – ami lehet élelmiszer, takaró vagy bármi, ami az utcai túléléshez szükséges, és ezzel Kántor Mihály barátainak igyekezetében – segít, az utcákon kószáló halálraítéltek felé nyújtja ki kezét. Mihályék minden szombaton fél hatkor osztanak a Baross-szobornál. Sok éve működő baráti társaságuk egyesületté alakult. Nevük: Végszó Egyesület. Telefonügyeletük: 06-20-997-5300.
Jut eszembe Zakariás Laci. A szakács. Kentük a zsemlét zsírral. Ő pedig halkan a 112. zsoltárt recitálta. Azt hitte, talán én is ismerem. Nem ismertem. Otthon kikerestem, hogy leírva lássam.
"Jó annak az embernek, aki könyörül és kölcsönad, dolgait pedig igazán végezi. Mivelhogy soha nem ingadoz: örök emlékezetben lesz az igaz. Semmi rossz hírtől nem fél, szíve erős, az Úrban bizakodó. Rendületlen az ő szíve, nem fél, míglen ellenségeire lenéz.
Osztogat, adakozik a szegényeknek, igazsága megmarad mindvégig (
). Látja ezt a gonosz és dühöng, fogait csikorgatja és eleped, a gonosz kívánsága semmivé lesz."
2003. 11. 14. (VII/46)
