Annak, hogy a régi orgonák emlékét megőriztem, története van, s ha ilyenkor, húsvét táján megidézem az esetet, fény támad tőle a lelkemben. Pedig milyen rosszul kezdődött! Nagypéntek délutánján összetörtem a Bécsi Tálat, amit csak ritkán, nagy ünnepek vagy jelentős családi események alkalmával vettek elő a tömzsi, biedermeier pohárszékből. Nem véletlen, hogy nagy betűkkel írok a nagy becsben tartott relikviáról. A dédapám hozta szuvenírként a dédanyámnak egy jól sikerült bécsi útjáról. Ősöm marhakupec volt, gyalog hajtotta fel a legényeivel a felhizlalt ökröket a császárvárosba, majd dilizsansszal tért vissza Biharba.
A sajnálatos malőr előidézője a torkosságom volt. Vilma tant szerint nem tudtam ellenállni az ördög kísértésének. A nagypénteki böjtöt ugyanis rám is kiterjesztették, reggelre pattogatott kukoricát, ebédre ciberelevest kaptam, azt is csak keveset. S noha tudtam, hogy alkonyatkor, ha majd feltűnik az Esthajnalcsillag az égen, felteszik az asztalra a bécsi tálat, rajta a főtt disznósonkával, körülrakva főtt tojással, nekem nem volt türelmem kivárni. Annál inkább nem, mert aznap felhős volt az ég, s bennem kétségek támadtak, vajon megmutatja-e magát az Esthajnalcsillag este. Bölcsebb lett volna megkérdezni, de egy kisgyerekre nem jellemző a bölcsesség, annál inkább a torkosság. Egy óvatlan pillanatban besurrantam a kamarába, felágaskodtam, hogy leemeljek egy szelet sonkát, de közben megcsúsztam s magamra borítottam a tálat. A muzeális tárgy tompán puffant a padlón, s darabokra tört.
Anyámnak volt egy szokása, aminek a miértjét csak felnőttként tudtam meg. A
rosszalkodásért kijáró fenyítést soha nem azonnal, hanem egy vagy két nap múlva hajtotta végre, s ez sokkal
rosszabb volt, mintha helyben elpüföl. Most is az történt. Láttam rajta, hogy nagyon mérges, de türtőzteti magát. Kiemelte a sonkát a cserepek közül, s közben közölte, hogy büntetésként nem mehetek hétfőn locsolni, ellenben vágnom kell egy vesszőt a verandával szembeni orgonabokrokról, s azzal jelentkezem nála reggel.
Lehet, lesz, aki azt mondja, az effajta nevelési módszer kegyetlen. Anyám esetében nem volt az. Anyám önmagától félt, a hirtelen haragjától, az időhúzásra azért volt szükség, hogy lehiggadjon, kisebbre porciózza a büntetést, vagy megbocsásson.
A bécsi tál összetörését magam is főbenjáró bűnnek tartottam, így nem voltak illúzióim a büntetést illetően, szorongva vártam a hétfőt. Gyönyör? reggelre ébredtem, kék volt az ég, aranysárgán pásztázott rám az áldott napfény, amikor elindultam a virágoktól roskadozó orgonabokrok felé, hogy vesszőt törjek a bűnhődéshez.
A virágok nehéz, bódító illatát nem éreztem, szépségük nem jutott el a tudatomig, életemben először – és utoljára – gyűlöltem az orgonát. De mindez csak néhány pillanatig tartott, csak addig, míg félrehajtottam a lelógó ágakat. Beljebb, a vadhajtások sűrűjében egy kosárkát találtam, benne néhány hímes tojással, cukorcsibét felpántlikázva és egy plüssnyuszit. A nyuszi szagos vizes üvegcsét tartott a kezében, amit locsolkodáshoz használtak.
Halk léptek zajára ocsúdtam, visszanéztem, anyám állt mögöttem. Őzbarna szemei mosolyogtak, a mosoly derűjét, a belőle áradó szeretet melegét azóta is őrzöm a szívemben.
– Az ördög vigye azt a tálat, épp elég ideig szolgált! – súgta a fülembe, aztán kézen fogott, bevitt a házba s felöltöztetett az ünneplő ruhámba.
Azóta az orgona a kedvenc virágom, mert Böszörményre, anyám szülőfalujára
asszociál, meg arra a régi húsvétra.
2004. 04. 09. (VIII/15)
