Anna és családja Németországban, Frankfurt am Mainban élt egészen a nácik hatalomra kerüléséig. Miután 1933 januárjában Hitler és bandája uralomra jutott, azonnal hozzáláttak a németországi, egyébként jobbára asszimilált zsidó közösség zaklatásához. Bojkottálták a zsidó kézben lévő üzleteket, a zsidó gyerekeket kitiltották az állami iskolákból. A Frank család feje, Otto úgy gondolta, hogy családját nem fogja kitenni a barnaingesek zaklatásának. Hollandiába ment, ahol rövid időn belül vállalkozást alapított.
A családja rövid aacheni kitérőt követően ment utána, és Amszterdamban telepedtek le. Holland barátaival együtt egy kereskedelmi céget vezetett. Gyermekeit, Annát és nővérét, Margot-t a Montessori-iskolába járatta. 1940 tavaszán a német hadsereg megszállta Belgiumot, Franciaországot és Hollandiát is. A menekülés útjai elzáródtak.
Kezdetben a hollandok többsége szembeszállt a németek zsidók elleni rendeleteivel, még általános sztrájkot is tartottak honfitársaik érdekében. A náci faji politika nyomása azonban fokozódott. Frankék kisebb lakásba költöztek, majd 1941-ben az árjásítási törekvések kivédésére a családfő fajilag tiszta holland barátai nevére íratta cégét, lányait pedig beíratta a Zsidó Gimnáziumba, mivel máshová nem is járhattak volna.
1942 januárjában a náci vezetők elhatározták a zsidókérdés végső megoldását, azaz az európai zsidóság teljes elpusztítását. Ennek a tömeggyilkosságnak első hulláma egyelőre még elkerülte a hollandiai zsidókat. Júniusban, tizenharmadik születésnapjára kapta Anna azt a naplót, amely híressé tette. Több mint két éven keresztül rendszeresen leírta a vele és családjával történteket. Júliusban nővére, Margot betöltötte a tizenhatodik életévét. Ez a zsidó fiatalok számára az azonnali deportálást jelentette, egyelőre még csak munkatáborokba. A szülők az elrejtőzés mellett döntöttek. A vállalkozásuk épületében kialakítottak egy kétszintes búvóhelyet, amelyről legközelebbi barátaik tudomással bírtak. Mivel akkor már élelmiszert csak jegyre lehetett kapni, a bujkálók élelmezése is rájuk hárult. Ezzel nagy kockázatot vállaltak, mert ez csak a feketepiacon vásárolt árukkal volt megoldható. Ez pedig a német hatóságok által büntetett cselekedet volt.
Frankék az úgynevezett "hátsó traktus"-t megosztották egy másik családdal, Van Pelsékkel, és egy magányosan bujkáló zsidó férfival, Fritz Pfefferrel is. A nyolc lakó meglehetős zsúfoltságban élt, és a bezártság, a bizonytalanság mindegyiküket megviselte. A gyerekeknek ugyan tanulniuk kellett, amit, mint igazi tinédzserek, nem mindig élveztek. A rejtekhelyen töltött két év alatt a kis Anna érettebbé vált, és mindezt kétségeivel együtt naplójában is megírta. Naplójában így írta le rejtekhelyüket: "Csak amikor az utcán voltunk, közölte velem kíméletesen apám és anyám, hová rejtőzünk. Már hónapok óta elhordták a házból felszerelésünk és ruhaneműnk egy részét, s tervük az volt, hogy július 16-án elbújunk, függetlenül attól, hogy mi történik. A behívó miatt tervünket tíz nappal hamarabb hajtottuk végre, s így hiányos lesz a berendezésünk. Búvóhelyünk apa irodájának épületében lesz. Apának nem sok alkalmazottja volt: Kraler, Koophuis, Miep és Elli Vossen, a huszonhárom éves gépírónő, akik mindnyájan tudták, hogy odamegyünk. Vossen raktárnokkal, Elli apjával, valamint a két segédmunkással viszont semmit sem közöltünk. (
)
A benyíló jobb oldali ajtaja a hátsó traktusba visz. Nem gondolná senki, hogy az egyszer? ajtó mögött oly sok szoba rejtőzik. Az ajtóból csak egyetlen lépcsőfokra kell felhágni, s már benn is vagyunk.
A bejárattal szemben baloldalt meredek lépcső vezet egy keskeny folyosón keresztül abba a helyiségbe, mely ezentúl a Frank család nappali és hálószobája lesz. A mellette lévő kis szoba tölti be a Frank
kisasszonyok háló- és dolgozószobájának szerepét. A lépcsőtől jobbra ablak nélküli kis helyiség található, benne mosdó és elkerített vécésarok. De ide nyílik egy ajtó a leányszobából is.
Ha a lépcsőn feljebb megyünk, és a felső ajtót kinyitjuk, méltán csodálkozhatunk, hogy ebben a régi, csatornaparti házban egy ennyire tágas és világos helyiséget találunk, s benne gáztűzhelyt, vízvezetéket és mosogatót. (Ezt annak köszönhetjük, hogy ez volt mostanáig a laboratórium.) Ezentúl azonban a konyhánk lesz, s egyúttal a Van Pels házaspár hálószobája, valamint közös nappali, ebédlő és dolgozószobánk.
A parányi előszoba Peter Van Pels hálószobájává lép majd elő. Ezenkívül ugyanúgy, mint az utcai részen, itt is van manzárd és padlástér. (
)
Odúnk csak most lett ám igazi rejtekhely. Kraler úr ugyanis jónak látta, hogy egy szekrénnyel eltakarja a hozzánk vezető ajtót, mert az elrejtett kerékpárok miatt igen gyakori a házkutatás. Persze olyan
szekrénnyel, amely forgatható, és úgy nyílik, mintha ajtó volna.
A szekrényt Vossen úr készítette. Időközben ugyanis elárultuk neki, hol vagyunk, s ő nagyon szívesen támogat bennünket. Ha ezután a földszintre akarunk menni, előbb le kell hajolnunk, aztán ugranunk egyet, mert eltüntettek egy lépcsőfokot. Három nap alatt valamennyiünk homlokán egész csomó dudor sorakozott, mert mindig beleütöttük a fejünket az alacsony ajtófélfába. Most azonban a szemöldökfát kikárpitozták egy szövetdarabbal, amelybe faforgácsot tömtek. Majd meglátjuk, jobb lesz-e így!"
Ilyen körülmények között éltek 1944. augusztus 4-éig. A szövetségesek már két hónapja partra szálltak Normandiában, amikor Frankékat és rejtőzködő társaikat utolérték a náci gyilkosok. Egy besúgó feljelentését követően a Gestapo letartóztatta őket. Westerborkba kerültek, amely a holland zsidók utolsó állomása volt a deportálást megelőzően. Szeptemberben felrakták őket egy marhavagonba, és az utolsó Auschwitzba küldött transzporttal elszállították őket. Van Pels urat azonnal elgázosították, Frank asszony hónapokkal később ugyanott halt meg. A fiatalokat, Van Pels asszonyt és Pfeffert nyugatra szállították. Ez utóbbiak Theresienstadtban és Neuen-gameben vesztették életüket. A Frank lányok valamikor 1945 márciusában vagy áprilisában haltak meg Bergen-Belsenben. Egy asszony, aki Annával raboskodott, így emlékszik vissza rá és halálára: "Belsenben a sorsunkra hagytak. Csak mi magunk voltunk és elkoszosodott testünk, meg a szomjúság és az éhség, körülöttünk pedig mindenfelé hullák, amelyek megmutatták nekünk, milyen keveset számít egy élet. Ilyen körülmények között emberfeletti erőfeszítésbe kerül, hogy valaki életben maradjon. A tífusz és a gyengeség? Persze, persze. Nekem azonban szilárd meggyőződésem, hogy Anna a nővére halálába halt bele. Iszonyatosan könny? meghalni, ha az ember egyedül van a koncentrációs táborban."
Otto Frank Auschwitzban szabadult fel, majd a háborút követően visszatért a hátsó traktusba, ahol megtalálta Anna naplóját, amelyet aztán közzétett, és ami által világszerte ismertté vált családja története. Az igazságszolgáltatás elérte azt a rendőrt is, aki letartóztatta Frankékat. Őt Simon Wiesenthal kutatta fel.
Soha nem fogjuk megtudni, hogy a tehetséges tollforgató Anna mi lett volna, ha nem gyilkolja meg az antiszemitizmus és a fajgyűlölet. Sem róla, sem arról a másfél millió gyermekről, akik áldozatul estek a soának.
2004. 06. 18. (VIII/25)
