Tel Aviv fölé érve a megszokott nyári kép fogadott: ragyogó napsütés, sötétkék tenger és néhány hófehér bárányfelhő. Idilli tájkép. Néhány perccel később már – ki tudja hányadszor – ismét a Szentföldön jártam. Az ősök földjén, az önálló, független, szabad zsidó nép hazájában. Az Ígéret Földjén.
Hogy kiléptem a repülőtérről és beszálltam az első taxiba, már hallottam is a benne állandóan szóló rádióból a számomra akkori első ígéretet: "Minden eszközzel, a legkeményebb módszerekkel törjük le a palesztin terrort."– Saul Mofaz védelmi miniszter mondta ezt a maga nyugodt, ám határozott stílusában. És így folytatta: "Öt katonánkat ölték meg a terroristák az éjjel Rafiahban. A fiaink nem emberekre támadtak ott, hanem egy Egyiptomból a palesztin városba vezető titkos alagutat akarták felrobbantani. Ez már a hetedik olyan alagút volt, amelyet az utóbbi napokban fedeztek fel. A hetedik, amelyen keresztül folyamatosan szállítottak a Gázai övezetbe tiltott fegyvereket, tankelhárító rakétákat, robbanóanyagot, és amelyen az általunk keresett, körözött terroristák Gázából egyiptomi területre menekültek."
A védelmi miniszter beszéde után az izraeli közszolgálati rádió tudósítója a Hamasz palesztin terrorszervezet egyik helyi vezetőjének rögzített hangját tette közzé: "Harcosaink a cionistáknak csak öt katonáját ölték meg az éjjel, de a zsidók százezrei reszkessenek, mert felkészültünk mindannyiuk kivégzésre. Nem rettentenek vissza minket az izraeliek fegyverei. Nem rettent vissza Saul Mofaz fenyegetése. Nem féltünk Ariel Sarontól sem. Egy elesett harcosunk helyére tíz másik áll. Felszabadítjuk Palesztinát, kikiáltjuk saját államunkat, melynek a fővárosa a szent város, al-Kudsz (Jeruzsálem) lesz. Felégetjük a cionisták városait és földjeit, gyermekeik pedig nem fogják megérni a katonakort." – hallottam az újabb ígéretet a másik oldalról, a palesztin terroristák oldaláról.
Megérkeztem, tehát. Nem tévedtem el, nem rossz helyen landolt az El-Al gépe, pontosan ott voltam, ahol utoljára tíz hónappal ezelőtt jártam. Úgy tűnik azóta nem változott semmi. Ha azt kérdezi valaki: féltem-e, kérkedés nélkül mondom, nem. Több mint tizenhat évig éltem hellyel-közzel ebben a hangulatban, ezek között a körülmények között. Az ember megszokja azt is. Mint a-hogy az izraeliek többsége, túlnyomó többsége megszokta, és nem fél. Amitől tart, az az, hogy a családtagját, a buszon utazó, a tengerparton sütkérező, a szórakozóhelyen kikapcsolódni vágyó, a bevásárlóközpontokban nézelődő vagy az éttermekben étkező párját, gyermekét vagy szülőjét
éri egy terrortámadás. Mert nem zárkóznak be az emberek ma sem, amikor a fenyegetettség tán sokszorosa a mindenkorinak.
A palesztinok ugyanis éreznek valamit. Érzik, hogy változni fog körülöttük a világ. Tudják, hogy Ariel Saron kormányfő már hónapok óta arra készül, hogy valamilyen formában elfogadtassa kormányával egyoldalú cselekvési programját, amely szerint a palesztinokkal való megegyezés nélkül, kötelező szerződések hiányában is kivonja az izraeli katonaságot az általa 1967 óta megszállt Gázai övezetből.
De akármennyire hihetetlen is, a palesztinoknak ez nem tetszik. Helyesebben szólva: ez sem tetszik. Mint ahogy nem tetszett az előző, a baloldali kormány fejének, Ehud Baraknak az az emlékezetes Camp David-i javaslata sem, amely szerint egy korrekt, nemzetközileg is hitelesített szerződés értelmében a béke fejében az izraeli katonaság kivonult volna a palesztinok által követelt területeknek 98,5 százalékáról, és átadta volna azt a palesztin önkormányzatnak. E szerződésben Barak akkor ellenszolgáltatásként nem kért többet, mint azt, hogy a hivatalos palesztin biztonsági szervek maguk szereljék le a palesztin terrormozgalmakat, ők gyűjtsék be a kintlévő fegyvereket, és ők maguk teremtsenek rendet Gázában, illetve a cisz-jordániai autonóm palesztin városokban. Jasszer Arafat a maradék másfél százaléknyi terület miatt nem fogadta el az izraeli javaslatot.
E terület pedig nem Jeruzsálem keleti része lett volna, hiszen az izraeli javaslatban még az is palesztin fennhatóság alá került volna, hanem Barak a Jordán völgyében lévő néhány száz méter széles sávról nem mondott le. Arról a területről, amely a határvonalat képezi Izrael és Jordánia között. És azért nem, mert ha ezt a keskeny határsávot a palesztinok felügyelnék, akkor a ciszjordániai palesztin területek azonnal egyesülnének Jordániával, méghozzá úgy, hogy megszüntetnék a Jordán Királyságot. Jordánia lakosságának
ugyanis közel 80 százaléka palesztin, amely tömeg kezdettől fogva nem hajlandó elismerni és elfogadni azt a tényt, hogy Jordánia önálló állam, s hogy a Hasemita uralkodócsalád gyakorolja felette a hatalmat. E határsáv védelme nélkül így nemcsak Jordánia, de gyakorlatilag Izrael is megszűnne létezni.
Ékszerbolt a dzsungel közepén
Kilépve Tel Aviv utcáira azt láttam, hogy az emberek ugyanazt tették, mint korábban, csak talán a bevásárlószatyraik voltak soványabbak, és a kávéházakban, éttermekben ültek kevesebben. Nyilván kevesebb az emberek költőpénze – állapítottam meg magamban.
Néhány nappal később azonban Tiberiason, a Genezáreti-tó partján lévő, egykor turisták tömegétől nyüzsgő varázslatos szépség? városban még szomorúbb kép tárult elém, mint tavaly, amikor már három éve dúlt a palesztin felkelés, az úgynevezett második intifáda. Akkor még lehetett látni néhány turistacsoportot, amelyek tagjai a tóban fürödtek, vagy a partján sétáltak. Ám most, az éttermektől, büféktől zsúfolt sétálóutcán és part mentén üresen kínálták magukat a kihelyezett asztalok és székek. Szinte egyetlen ember sem étkezett délidőben ezeken a helyeken. De ember is alig volt az utcákon. Egyetlen külföldi szót sem hallottam ott, ahol máskor, békésebb időkben zsidó és keresztény, muzulmán és kopt, minden vallás és minden nép képviselője tömegesen hemzsegett éjjel és nappal.
A szállodák környékén most csak néhány autót láttam, az éttermek bejárata előtt pedig hatalmas plakátok hirdették a legkülönbözőbb akciókat. Ezek szerint ma már komplett menüt: előételt, főételt, köretet, salátákat és desszerteket lehet kapni egy valamikori egytálétel árán. A bedobó emberek ezen felül még külön meglepetéseket is kínálnak ezekért az összegekért, ám vendég mégsincs bennük. A helyi lakosság így hétköznap délben nyilván dolgozik – morfondíroztam magamban – ha egyáltalán van munkája. Mert hogy a külföldi vendégek hiánya miatt a szállodaipari dolgozóknak (ez a tiberiasiak fő foglalkozása) a 70 százalékát már két évvel ezelőtt szélnek eresztették, az éttermekben pedig már csak a tulajdonosok főznek és szolgálnak fel. A sok fiú és lány, akik a borravalóért pincérkedtek, az egymás mellett lévő száznál is több kávéházban, étteremben, már mind eltűntek onnan.
A Közel-Kelet legdemokratikusabb, gazdaságilag legfejlettebb állama olyan ma, mint egy ékszerbolt kirakata egy afrikai dzsungel közepén. Szépsége ma is felülmúlhatatlan, de csak önmagának szép. Aki körülötte van, mármint a kirakat körül, azt nem érdekli, mert az a saját gondjaival küzd, akit meg elvárnának, hogy odamenjen nézegetni, netán vásárolni belőle, az nem megy, mert fél a dzsungel vadjaitól.
Egy helyen azonban pezseg az élet. Ott drámai viharok dúlnak. Drámaibbak, mint bármikor máskor. Ez a hely a jeruzsálemi parlament, a knesszet épülete. Ott megállás nélkül pusztítják egymást a különböző pártok képviselői. Sorsdöntő ügyekről próbálnak dönteni, nem túlzottan nagy sikerrel. Köztudott, hogy az "Útiterv" néven ismert megállapodási tervezet csődöt mondott. Hiába dolgozta ki az Egyesült Államok, az ENSZ, az Európai Unió és Oroszország az izraeli–palesztin viszály megszüntetésének e tervét, hiába gondolták a naiv amerikaiak, a megfontolt európaiak, a liberális, és mindenkit egyformának tekintő ENSZ szakértői és a keményvonalas oroszok, hogy majd nemzetközi parancsszóra izraeliek és palesztinok egyként hajtják meg a fejüket, és teszik, amit mondanak nekik, az elképzelés nem vált be. Mert akik e tervet megalkották, azok csak azt felejtették el, hogy az izraeliek a létükért, a palesztinok pedig a hazájukért küzdenek. E kettő pedig oly antagonisztikus ellentmondásban van egymással, hogy megcáfolhatatlan filozófiai tételeket lehetne alkotni róluk.
Ezt a problémát csak és kizárólag e két nép tudja egymással megoldani, de ők is csak akkor, ha mindkét nép egységesen azonos álláspontot képvisel, azzal a szándékkal, hogy
megegyezzenek. Vagyis tisztességes alkuval, és úgy, hogy a kimondott vagy leírt szónak súlya van, betartják, az igennek ereje, és az ígéretet nem-csak jó szándékkal, de ha kell, erővel is megvalósítják. Akkor is, hogyha kemény árat kell fizetni bármelyik félnek, egyetlen cél érdekében, a békéért. Úgy tűnik, hogy Izrael hajlandó majdnem minden árat megfizetni tartós biztonságért és a békéért. A parlamenti csatározások ugyan ma még folynak, de végül is elülnének. Vagy kompromisszumok árán, vagy a nagy többség javára kiadott parancsra.
Ám a palesztin oldalon hiányzik a demokráciának a tárgyalásos megegyezési formája is, de hiányzik a keményebb, nem mindig elfogadott, nem amerikai és nem európai, mégis a tömegek érdekeit szem előtt tartó, rendelkezési törvénykezés formája is. Mert ott ismeretlen a demokrácia, és ismeretlen a parlament diktatúrája is. A palesztin oldalon ugyanis még mindig a katonaruhát viselő, oldalán fegyvert hordó Jasszer Arafat az egyedüli és kizárólagos diktátor. Arafat csak egytől fél – mint minden diktátor –, a saját népétől. Ma még csak annak radikális hányadától, a neki szót nem fogadó, őt árulónak tartó, mindenféle nemzetközi megegyezést elutasító, szélsőséges szervezetek tagjaitól, a Hamaszétól, az Iszlám Dzsihádétól, vagy a Népi Frontokétól. Így, hogy őt békén hagyják, hogy továbbra is diktátor maradhasson, s hogy változatlanul a világ tíz leggazdagabb embereinek egyike lehessen, hagyja, hogy e szélsőségesek azt tegyenek, amit csak akarnak. Sőt: egyetért velük, hallgatólagosan, vagy nem hallgatólagosan támogatja is őket, hiszen bármit tesznek, amíg hagyja, hogy tegyék, nem ellene teszik, hanem az izraeliek ellen, ami csak az ő malmára hajtja a vizet. Ha terroristák néhány izraeli katonát megölnek a Gázai övezetben, az csak az ő "szabadságharcát" igazolja. Ha az izraeliek ölnek meg palesztinokat, akkor a palesztinokat sajnálja a világ. Az megint csak neki jó. Hogy hányan halnak meg a népéből, hogy hány gyerek marad árva, hogy hány házat rombolnak le az izraeliek okkal vagy ok nélkül, az igazából nem érdekli Jasszer Arafatot. Minél több az áldozat, annál jobb. Most ugyan egy kicsit bajba került, mert már szinte senki nem veszi komolyan a fejlett világból őt, igen kevés államfő hajlandó találkozni vagy tárgyalni vele, ő még mindig a palesztin nép választott elnöke, és mert nincs helyette más, mert nem hagyja, hogy mellette más politikus is labdába rúgjon, végül is az ő rábólintása kell minden olyan dologra, a-mely a palesztinok sorsát érinti.
2004. 06. 11. (VIII/24)
