2004 nyarán (örömmel mondom, mert régóta szenvedtem ettől) valami megváltozott. Mintha új szelek fújdogálnának. Az egész magyar közéletet belengi valami (remélem, nem csupán az én vágyaimban meglévő) szándék, akarat, elmozdulás. A magyar közéletnek ma már nem egyedülálló és mindent elsöprő hangja a politikai tömbök szerinti elrendeződés. Az elemzők ma már nem feltétlenül azonosíthatók be, egyre több a korábbi – pártalapú – logika szerinti "disszonáns" hang. Mire gondolok? Mindenekelőtt arra, amiről nem is olyan régen – éppen a Népszabadságban – olvastam. Papp László Tamás a Hír TV egyik riporterét, Kóczián Pétert "elemezte". Ebben az írásban olvasom: "Személyes véleményem szerint részéről (Kóczián részéről – Cs. E.) ez egy kísérlet: egy pártfüggetlen, hiteles, a Fidesz médiaszekciójának »katonai szárnyától« elhatárolható jobbközép média létrehozására". Elképzelhető, hogy így van. A magyar társadalomnak égetően szüksége lenne egy pártfüggetlen, ám jobbközép alapon álló médiára. Mint ahogyan szüksége lenne egy pártfüggetlen, balközép médiára is.
Aztán gondolok arra is, hogy Mong Attila és György Bence belekezdett valamibe, amit szívem szerint független oknyomozó újságírásnak neveznék. A szerzők nem egy feladatra (A Milliárdok mágusai cím? könyv megírására) szövetkeztek, terveik – a hírek szerint – hosszú távra szólnak. Égető szükségünk lenne az ilyesfajta tényfeltárásra.
Gondolhatnék a médiában szereplő politikai elemzőkre is. A fiatal politikai elemzők (az olvasó engedelmével, mivel kollégáimról van szó, ezúttal nem mondok neveket) egyre erőteljesebben honosítják meg azt a szemléletet, amelyet magam is vallok, hogy tehát a sok-sok véleménypolitológia mellett szükség van egy erőteljesebb elkötelezetlen politológiára is. Lehetséges ez? Nem csupán lehetséges, de égetően szükségünk lenne higgadt, tárgyilagos, a fiatalabb nemzedékek véleményeit is kifejező, független elemzői munkára.
A magyar nyilvánosság új korszakát látom tehát kibontakozni. Ha valami hozadéka van a mostani választásoknak, akkor talán éppen ez az.
Leküzdendő örökség
Pedig az 1990-es évek legvégén úgy tűnt, mindent és hosszú távra ketté fog szelni az akkori kormányzati szándék, miszerint létre kell hozni, fel kell építeni egy különálló, saját szabályokkal, intézményekkel és infrastruktúrával rendelkező Magyarországot. Akkoriban magam is sokat írtam erről, és elemzőként viszonylag megértő voltam ezzel a kísérlettel szemben. Úgy véltem: van valami tolerálható abban, ha egy negyvenéves önszerveződési "pauzára" kényszerülő irányzat heves önépítésbe kezd. Nem tartottam (és ma sem tartom) ördögtől valónak, ha egy politikai irányzat igyekszik beágyazódni a magyar társadalomnak ama szegmensébe, amelyet nem feltétlenül tudtak elérni, meghódítani másfajta irányzatok. Közismert az európai politikatörténetből, hogy sok olyan ország van, amelynek társadalmai szinte kettészakítva élték végig a 20. századot. Vallásilag, etnikailag "duplifikált" vagy "triplifikált" társadalmakat ismer a politikatudomány. Ilyen például Hollandia, Belgium vagy Luxemburg. Ilyen Ausztria is. Ezekben az országokban nem pusztán "normális" ideológiai ellentétek voltak a különféle táborok között, de heves intézményes-kulturális elkülönülések is. Természetesen a fejlett Nyugat azért is érdemli ki tiszteletünket, mert ezek az elkülönülések nem vetették szét ezeket a társadalmakat; ellenkezőleg. Ahol nagy volt a széttartás, ott kitalálták a kormányzati konszenzusok rendszerét. A holland példa azért is fontos, mert a földgáz és a tulipán kultúrája mögött a kormányzati
összefogás és a másik tolerálása sejlik fel.
A magyar jobboldal tehát – véleményem szerint – helyesen vagy legalábbis nem ab ovo elutasítandóan törekedett arra, hogy egy versenyképes jobboldali pólust építsen ki. 1998 és 2002 között azonban megrekedt félúton; alig fordított figyelmet arra, hogy a külföldi példákból (ismétlem: a létező és nagyon is életképes külföldi példákból) átvegye azokat a vonásokat is, amelyek a holland vagy a belga modell velejét adják. A jobboldal a megosztást totálissá tette. Ahelyett, hogy jelezte volna, hol vannak a megosztás határai, és hol kezdődik a konszenzuális politika.
E félúton maradt koncepció következménye volt, hogy a magyar közvélemény mind a mai napig "úgy tudja", kétféle kormányzás létezik: a többségi és a konszenzuális. Nem így van. Éppen a kettő szerencsés aránya a lényeg. Ha valaki a holland példából csak az elkülönülést (jobboldal és baloldal teljes szeparációját) látja, épp a lényeget nem érti. A lényeg pedig az, hogy az elkülönülés ára a kormányzati konszenzus. Ha a kormányzás szintjén nincs konszenzus, valami sajátos magyar mutációról beszélhetünk.
2004. 07. 02. (VIII/27)
