Az antiszemitizmus be van építve a társadalmakba Fotó: Reuters
– Soros úr, Ön kilencéves volt, amikor kitört a második világháború. Hol élt ekkor a Soros család, és mikor vette észre Ön gyerekként, hogy nincsenek rendben a dolgok Magyarországon?
– Budapesten éltünk, és én kezdettől fogva tisztában voltam vele, hogy mi folyik körülöttem, mert a szüleim bevontak a történtekbe. Apám rendkívül józanul viszonyult az eseményekhez, és eleve nem volt hajlandó áldozatnak tekinteni magát és a családját. Felismerte, hogy mostantól új szabályok vannak érvényben. A túlélés csak a törvény semmibevétele által volt lehetséges.
– Hogyan alakult a család sorsa a háború alatt?
– Apám a háború alatt eladta meglévő ingatlanjait; ezeket a német megszállás alatt egyébként úgyis elveszítettük volna. Apám, mivel nagyon jól megértette, hogy miről van szó, sok embernek segített. Hamis papírok beszerzésével foglalkozott, és nemcsak a szűk családnak, hanem másoknak is szívesen szerzett ilyen okmányokat. Több tucat ember életét mentette így meg. Sokkal több feladatot adott neki ez a helyzet, mint amikor ügyvédként tevékenykedett.
– Több alkalommal nyilatkozta azt, hogy élete legboldogabb éve 1944 volt. Ez kicsit paradoxnak tűnik. Hogyan kell ezt érteni?
– Úgy, hogy ez volt a legérdekesebb és legjobb év az életemben. Tizennégy éves voltam, és nagyon sok izgalmas kalandban volt részem. Apámnak segítettem, többnyire küldöncként dolgoztam. Főként valutaügyekben voltam "jártas". Egy tizenéves gyereknek ez hatalmas élmény, és én kevésbé voltam gyanús, mint egy felnőtt. Én futárkodtam, a bátyám pedig a "mosodában" ténykedett.
– Hol?
– Így hívtuk azt a helyet, ahol a személyazonossági papírok fel lettek újítva. A hivatalos okmányokból "kimosták" az addigi adatokat, hogy más neveket lehessen beleírni. Olyan vegyszereket használtak, amelyek feloldották a tintát. Lemosták az eredeti írást, és "újrahasznosították" az iratokat.
– Gyakran került életveszélyes helyzetbe?
– Amikor igazoltatták az embert, soha nem lehetett tudni, hogy mi lesz belőle. Pontosan tudtam a veszélyt, de mint gyerek bíztam apámban, és bíztam magamban is. Úgy éreztem, hogy én ezt túl fogom élni. A veszély ellenére sérthetetlennek éreztem magam. Bíztam a sorsban, fiatal voltam.
– Mikor és hogyan kerültek kapcsolatba Elza nénivel?
– Elza egy tánctanár volt, és volt egy kedvenc tanítványa, a Baló Jutka. Jutka a bátyám barátja volt, így kerültünk kapcsolatba egymással. Elza mindenképpen akart segíteni a zsidóknak. Többeknek segített is, nekünk akkor, amikor édesanyám bajba került. Apám, aki ismerte Elzát, és tudta, hogy jóindulatú, elintézte, hogy anyám lemenjen Balatonalmádiba, ahol a Brandeisz Elza családjára támaszkodhatott. Elza családja nagyon vallásos volt. Talán ez motiválhatta őket, hogy segítettek nekünk.
– Mit jelentett Önöknek Elza néni?
– Elza óriási támasz volt nekünk. Nála élt anyám, és egy ideig én is ott voltam. Nyáron talán olyan másfél-két hónapot voltam lent, utána visszamentem Pestre. Az ő családja volt számunkra a bázis. Részemről olyan volt Elzáéknál lenni, mintha nyaraláson lettem volna. Sokszor lejártam úszni a Balatonra. Almádiban is volt bizonyos mérték? fenyegetettség, de a "Brandeisz-bázis" védelmet nyújtott.
– Mennyire volt jellemző az akkori magyar társadalomra az "Elza néni"-féle hozzáállás?
– Elég kivételes eset volt. Ilyen ember, mint ő, sajnos kevés volt az országban. Néhányan ugyan voltak, de sajnos nem ez volt a jellemző. Én például Pesten Prohászka Miklós családjában éltem, aki szintén jóindulatból vett oda. Nem anyagi érdekekből, hanem kizárólag mentési szándékkal. Ő is több zsidót megmentett, nem csak engem. Szerencsére azért akadtak ilyen emberek is.
– Almádiban a vörösberényi általános iskola felépítését valóban Elza néni miatt támogatta százmillió forinttal?
– Elzának volt ez a szívügye. Ő kért meg rá, hogy segítsek az építésben, és iránta való hálámból adtam a pénzt. Az avatásra is miatta mentem el. Ez az egész iskolaépítés Brandeisz Elzáról szólt.
– A háború után hogyan alakult Elza nénivel a kapcsolatuk?
– Anyámmal közeli barátok voltak, és amíg anyám élt, nyaranta ide, Amerikába is ellátogatott hozzánk. A mai napig tartjuk a kapcsolatot. Amikor megyek Magyarországra, rendszerint Budapesten szoktunk találkozni. Nagyon hálás vagyok Elzának azért, amit anyámmal tett.
– Ön szerint minek köszönhető, hogy túlélték a holokausztot?
– Meggyőződésem, hogy nagyrészt apám meglátása és hozzáállása miatt éltük túl a vészkorszakot. No meg némi szerencsével, mert azért máshogy is alakulhatott volna, de leginkább azért sikerülhetett, mert apám nagyon jól betanított minket.
– Ön szerint hogyan kell viszonyulni az újból és újból fellobbanó antiszemitizmushoz?
– Az antiszemitizmus be van építve a társadalmakba. Ez egy társadalmi betegség. Egy egészséges társadalomban kevésbé tud ez a méreg táptalajt találni. A legjobb orvosság ellene az, amit én "nyitott társadalomnak" nevezek. Olyan környezetet kell létrehozni, amely nem engedi eluralkodni az antiszemitizmust. Ezek a nézetek ugyanis a sötétben burjánzanak. Ha felszínre kerülnek, egyértelmű, hogy vállalhatatlanok.
– A háború alatt Ön a tinédzseréveit élte, amikor az ember személyisége egyébként is sokat változik. Önben milyen nyomokat hagytak a háborús évek? Mivel lett "több" vagy "más", mint az, akinek ez kimaradt az életéből?
– Ezt az időszakot tartom életem alapvető élményének. Ez formált olyanná, amilyen lettem. Ebből származott a további tevékenységem is, erre van ráépítve. Meggyőződésem, hogy későbbi sikereimben is óriási szerepet játszott. Apám és ez az élmény volt a legnagyobb befolyással rám.
2004. 07. 23. (VIII/30)
