Szudáni menekültek Darfurban. Akikért elfelejtettek tüntetni Fotó: Reuters
Talán nem eretnekség elvárni, hogy azok a hivatásos békeaktivisták, akik egy palesztin terrorista házának lerombolásakor vagy egy terroristavezér megölésekor oly könnyedén dobálódznak az olyan fogalmakkal, mint emberiségellenes bűntett, apartheid, nácizmus (miközben láthatólag fogalmuk nincs, mit beszélnek), most mindent megtegyenek, hogy tiltakozzanak, hogy elítéljék és elítéltessék a rémségeket, és fellépjenek egy tényleg náci és tényleg apartheid rezsim ellen.
Várható lenne, hogy az arab és muzulmán országokkal, szervezetekkel karöltve az ENSZ Biztonsági Tanácsához forduljanak, szankciókat sürgessenek, az utcákon vonuljanak a szudáni vezetők horogkereszttel díszített képeivel, bojkottáljanak mindent, ami szudáni, és persze tucatjával Darfurba utazzanak védeni a kiirtásra ítélt szudániakat. Hiszen együtt van minden, ami ellen harcolnak.
Rasszista genocídium zajlik: a fekete lakosságot irtják, szervezett hitleri módon, a kormány egyetértésével, és szó sincs katonai célpontokról – az áldozatok szinte kivétel nélkül civilek.
De sehol egy szivárványzászlós tüntetés, sehol nincsenek a honi (és a nemzetközi) közélet élő lelkiismeretei, nem olvashatunk dörgedelmes és látványos írásokat azok tollából, akik minden rasszista megnyilvánulás, genocídium töredékére és (néha) árnyékára is rávetődnek, ha kifejthetik antikapitalista, anticionista, antiamerikanista és egyéb "anti"-nézeteiket. Mélyen hallgatnak a Chomskyk, Sontagok, Bovék, Saramagók, Annanok (no, ő halkan elsuttogott egy ejnye-bejnyét, de utána majdnem elnézést is kért), Tutuk, Mandelák és hazai megfelelőik.
Hol van Mr. Moore (aki a filmjeiért és könyvéért bekaszált milliókból például segíthetné a szomszédos csádi menekülttáborban élőket), hol vannak a hollywoodi színészek, akarom mondani sztárok. Azon pedig ne is csodálkozzunk, hogy nem sietnek Szudánba – ott nem egy demokratikus európai vagy amerikai vagy izraeli karhatalom várja őket, melyeknek csak ritkán eshetnek áldozatul, hanem igazán veszélybe kerülhetnek. A demokráciák ellen bátran harcoló hősök csak nem fognak kockáztatni? Az ENSZ – szokása szerint – annyira el volt foglalva Izraellel, hogy alig bírt helyet szorítani egy ilyen csip-csup ügynek, mint a szudáni népirtás. (Szudán, úgy mellesleg – az Egyesült Államokkal ellentétben – tagja az Emberi Jogi Bizottságnak, ami már önmagában is megkérdőjelezheti az ENSZ morális elkötelezettségét – csak úgy mihez tartás végett.) Hozott is egy kemény hangú nyilatkozatot, mely szerint Szudán vessen véget a mészárlásoknak – és itt vége is. Mert akkor hoznak még egy hasonlóan szigorú határozatot.
Mindez nem meglepő: az ENSZ-ben oly aktív muzulmán-arab államok most szemérmesen hallgatnak, és nem nyújtják be kérelmek tucatjait, ahogy nem tették ezt a szíriai mészárlások, az afganisztáni orosz invázió, Szaddám népirtásai, az algériai iszlamista vérfürdők esetében sem. Véletlen egybeesés, hogy éppen ezek a történések nem zaklatták fel a (szélsőbalos) béketábort sem. A gond ezzel az, hogy a hivatásos békeaktivisták az ilyen mulasztásaikkal nemcsak saját magukat teszik hiteltelenné, hanem megcsúfolják és megalázzák a célokat is, amelyekért küzdenek. A béke, amely a terrorizmus áldozatainak és a szudáni feketéknek – úgy tűnik – nem jár, csak akkor válik fontossá, ha Izrael, Amerika vagy a Nyugat ellen lehet bunkóként használni.
A népirtások, elnyomás elleni küzdelem, csak akkor mozgatóerő, ha a fentiek belekeverhetők. Bármennyire is cinikus megállapítás, ha egy nyugati/izraeli öl/kínoz muzulmánt/harmadik világbelit, csak azt szokás erélyesen elítélni. Ha muzulmánok/harmadik világbeliek teszik ezt egymás között, akkor az ugyan nem szép, de része a helyi folklórnak, kulturális sajátosság, ha viszont nyugatit/izraelit ölnek/kínoznak, az gyakran kevesebb figyelmet érdemel, sőt egyesek szerint igazságos szabadságharc. A betegség neve, amely lehetővé teszi ezt az őrületet: "nyugatizmus", s a békeaktivisták, az emberi jogi szervezetek zömét alkotó baloldaliak többsége (időnként példás egyetértésben a szélsőjobbal) eme kórban szenved, és ez az egyik oka annak, hogy néhány kivételtől eltekintve a békeaktivisták nem tüntetnek Szudán ellen.
Edward Said és orientalizmus nev? elmélete szerint a Nyugat lenézi a Keletet, a harmadik világot. Az állításban van igazság, persze nem úgy, ahogy Said gondolta, de arról elfeledkezett, hogy az úgynevezett harmadik világ is permanensen lenézi a nyugati demokráciát, és ugyanolyan kolonialista-imperialista politikát, sőt rosszabbat folytatott és folytat, mint a Nyugat. Mert az iszlám terjeszkedő háborúi, az ázsiai hatalmak (Japán, Kína) hódításai is imperialista-kolonialista hódítások voltak, ahogy ma is vegytiszta gyarmatosítás zajlik Darfurban. Ami a Nyugat lenézését, a nyugatizmust illeti, a legmeghökkentőbb, hogy az egyes kultúrák saját ellenszenvéhez a Nyugat saját maga is muníciót szolgáltat – önmaga ellenében. Magyarul: saját maga alatt vágja a fát.
Avishai Margalit és Ian Buruma könyve a Nyugatizmus tanulságos olvasmány. Bemutatja, hogy a második világháborús Japánban, akkor és most az arab világban az amúgy is meglévő előítéletekhez hogyan adaptálódtak az olyan nyugati – főként totalitárius – elméletek, mint a fasizmus vagy a kommunizmus. A közel- és távol-keleti Nyugat-ellenes ideológusok zöme – Pol Pot vagy Szaddám, Mao vagy a nácik által hatalomra segített arab vezetők – saját ideológiájukat a náci és/vagy a marxista eszmékkel kombinálták. Ezek-re a Nyugat-ellenes ideológusokra jellemző, hogy a Nyugat javait, vívmányait akarják, de a demokrácia eszményeit lenézik és elutasítják, mert féltik saját hatalmukat. Előbb vagy utóbb az új köntösbe öltöztetett nézetek – maoizmus, arab nacionalizmus – visszacsorognak a nyugati világba, és értelmiségiek ezreit bódítják el. Nem túl udvariasan, de mégis kifejezően őket hívják hasznos idiótáknak.
Pszichológiailag két alapvető oka van, hogy a Pol Potok vagy (Darfurnál maradva) az arab milíciák vérengzései ellen miért nem tiltakoznak. Az egyik a már-már öngyűlöletre emlékeztető érzés, amely támogatja vagy nem hajlandó megérteni a nyíltan a nyugati értékek elpusztítására törő ideológiákat. A másik ok pedig a rousseau-i, herderi szemlélet: a természet (ma: harmadik világ) gyermekei eredendően jónak születtek, akiket nem szabad elrontani holmi nyugati eszmékkel, de az antirasszisták néha nyíltan kimondják, hogy nem is képesek megérteni a mi univerzális értékeinket – értsd: éretlen kiskorúak. A legszomorúbb, hogy amikor kijelentik, hogy nem is kérhetők számon a civilizációs normák, és hogy Amerikának (Európának, Izraelnek) kell bölcsen, felnőttként viselkednie, akkor észre sem veszik, hogy ha valami rasszizmus és orientalizmus, hát ez a gondolkodás az. A szudáni, egyéb afrikai, arab vezetőkön ugyanúgy számon kell kérni tetteiket, mint a nyugatiakon. Mert az az állítás, hogy "magunkkal szemben kell szigorúbbnak lenni", ebben az esetben magyarázkodás és sumákolás. Mégpedig azért, mert kényelmes. Nem kell harcolni a Mugabékkal, az afrikai kiskirályokkal, nem kell a saját eszméinket védeni. Ezt fogalmazza meg a szerzők végszava is: a Nyugatnak védenie kell értékeit, és nem szabad elfogadnia, hogy a gyarmatosítás bűnei miatt a Nyugat felelős a felszabadult egykori gyarmatok bűneiért, problémáiért is. Ahogy az ötvenezer darfuri halottért sem lehet felelőssé tenni valamely európai hatalmat vagy Amerikát és Izraelt – a békeaktivisták számára ezért kínos az ügy.
Kínos, mert kiderült, hogy a nyugati imperialista nyomás alól felszabadult "természet gyermeke" nem a bűn fertőjében élő "hülye fehér ember" miatt kezd gyilkolni, és hogy ezt sehogyan sem lehet a nyugati–izraeli imperialista elnyomás számlájára írni. Kínos, mert színt kellene vallaniuk, komolyan és egyértelműen, nem maszatolva, hogy fontosnak tartják-e a nyugati értékeket, a demokráciát és az emberi jogokat a szudániak számára is megkövetelni – vagy esetleg a kultúrák (?) tiszteletben tartásának ürügyén van, akinek szabad gyilkolnia, kínoznia, gyarmatosítania? Kínos, mert ha az előbbire "igen" a válasz, az utóbbira pedig "nem", akkor el kellene ismerniük, hogy vannak univerzális értékek, és azok betartása mindenkinek kötelessége, és nemcsak a nyugati országokkal szemben alkalmazhatóak. S ez a legkínosabb: beismerni, hogy a nyugati demokrácia, amely ellen Seattle-től Genováig tüntetnek, az egyetlen rendszer, ahol ezeket a jogokat megkövetelhetik, és amely tényleg kész azokat intézményesíteni. És így kínos lenne most amerikai vagy nyugati beavatkozást követelni, de facto elismerve, hogy pacifizmusukra a szudáni despoták nem térnek jó útra, hogy közönséges csirkefogók, akárcsak többi közel-keleti és afrikai védencük, az Arafatok, Mugabék és társaik. Hogy szükségük van a gyűlölt nyugati hadseregekre (amelyeket, nemcsak Irak kapcsán, rendszeresen lenéznek – elég azt a cirkuszt figyelemmel követni, amelynek során az iraki magyar kontingens katonáit alázzák le hol zsoldosoknak, hol védelemre szoruló kiskorúaknak). Viszont ha nyíltan elleneznék a beavatkozást, azzal szentesítenék a vérontást. Ezért aztán a hallgatást választották. De vajon tudják-e, hogy a nyugati értékek egyértelm? felvállalásával sokkal többet nyernének, és sokkal kevesebbet veszítenének, mint azzal, ha cinkosok közt bűnösökké válnak?
Az igazán kínos az lenne, ha igennel válaszolnának.
2004. 08. 19. (VIII/34)
