Nem csupán a színházat kedvelő értelmiségi-politikus ötvözetek drámáznak nekünk, hanem maga a legnagyobb drámai hős, a polgárok miniszterelnöke, a színházat különben látványosan unó Orbán Viktor is kisstíl? királydrámának nevezte a Péter és Ferenc cím? művet. A kisstíl? jelzőt nem igazította ki senki, tehát itt az ideje, hogy megtegyem. A Péter és Ferenc cím? kortárs magyar dráma egyáltalán nem volt kisstílű. Kitűnő darab volt, annak minden kellékével. Az igaz, hogy királydráma.
E m?faj ugyanis nem követeli meg, hogy a benne szereplők történelmi mértékben számolgatva hatalmas figurák legyenek. V. Henrik, II. Richard és a többiek nem az angol történelem legfényesebb alakjai. Nem is tudnánk róluk, ha nem írta volna meg őket Shakespeare vagy a nevét viselő munkaközösség. Ezt egyúttal üzenném a glóriájukat fényező nagyuraknak. Tessék jóban lenni velünk, mert a politikai érdem elmúlik, szerencséjükre az érdemtelenség is, viszont megmarad a mű. III. Richard mára a jellemzavar zsinórmértéke, a politikai torzszülött prototípusa. A különben ritka jó megjelenés? angol király, a kor legjobb öttusázója (kiválóan lőtt, vívott, lovagolt, úszott, legfeljebb a futás volt gyengébb száma, vagy az sem) példája mutatja, hogy az utókor ráadásul úgy tanulja meg a történelmet, ahogy azt a drámaíró megírja neki. Attól nagystíl? a történet, hogy mekkora hatalomról szól, nem attól, hogy mekkora emberekről. Sőt
az a jellemző, hogy az úgynevezett nagy királyokról rossz művek születtek, hiszen a majdnem isteni tulajdonsággal felruházott földi gigász dramatikusan érdektelen. Akkor szép a történet, ha az uralkodók gesztusaiban magunkra ismerünk. Ez egy ilyen darab. Még egy ok, hogy tessék velünk jóban lenni!
A király nem abban különbözik a többi szereplőtől, hogy nagyobb és okosabb náluk, hanem abban, hogy középről jön és leül a trónra. Az udvaroncok arckifejezésén látható az ő királysága, nem a sajátján. Ennél többre ember nem képes. (Mellékesen: ezért csaknem lehetetlen Jézust megfelelő szinten színpadon ábrázolni, hiszen aki teszi, az "csak" egy színész.) A dráma épp abból áll, hogy bejön királyi helyzetbe egy ember, és képtelen máshogy, mint gyarló emberként viselkedni.
Nos, királydráma ezek szerint a Péter és Ferenc? A legjobbakból. Erősíti a dramatikai hatást, ha a két hősnek, a konfliktus két hordozójának valamilyen mély és erős előzetes kapcsolata van egymással. E mély és erős kapcsolat lehet baráti, családi. Te is fiam, Brutus – ez a mondás megért kétezer évet, miközben már csak az ókorkutatók tudnák megmondani, kik voltak a többiek. Az ellenfél kése csak viszket, a fiúé fáj igazán, abba lehet fájdalmasan belehalni. Újabb érv, amiért kitűnő darab a Péter és Ferenc. E m?ben a hármas változat működik, amikor egy olyan ember lesz az utód, aki az előd nélkül vélhetően nem lehetne esélyes arra, hogy utód legyen.
A királydrámák alapszituációja az ellenkező hatalomgyakorlási stílusok ütközése. Alapvetően kétféle király van, éppúgy, mint kétféle apa. Az egyik típus a szigorú, követelő, a másik a megengedő. Az egyik egy kicsit pótapa, a másik vezér. Az egyik országló civil, a másik muszájból lélegző király. Ez is pontosan benn van a mi történetünkben.
Volt az országnak egy vezetője, aki maga sem gondolta volna, hogy ő lesz a vezető. Nem sokan hittek benne, és győzött. Győzött, mert gyarló volt, esendőnek tűnt a hatalmas és magát hibátlannak mutató ellenféllel szemben. Megakadályozta, hogy egy korszak előbb kezdődjék négy évvel. Mert nem az korszakos, aki okos és tisztességes, hanem az, aki képes önmagára teríteni a kort. Horn Gyula nem volt korszakos, Rákosi igen. Horn-rendszer nem volt, Rákosi-rendszer igen. Ebben a helyzetben a botló nyelv? mosolygós ember győzött, aztán kiderült eredendő bűne, amit eltitkolt. Megbukhatott volna azonnal, de annál nagyobb a konc és kisebb a becsület a kupola alatt. Volt egy nagy magyar drámaíró, Háy Gyula, akinek az Isten, császár, paraszt cím? művében azt mondja zseniálisan a király az önjelölt prófétának: rég nem koronáról szól a harc, csak a nagyobb darab kenyérről. Helyettesítsünk be nagy házat, gyárat, sok, szépen csillogó mindenfélét a kenyér helyére, és minden pontosan úgy van. Akkor a barátok úgy döntöttek, az üzletnek mennie kell. Mostanra a király elfogyott.
Nem volt jelentős uralkodó. Az embernek az volt az érzése, nem tudja, holnap mi legyen, s gyanús futurisztika számára a holnapután. Vannak ilyen uralkodók, az ilyeneket teszik le a tróntól.
A kicsinyes királydrámában az uralkodó ragaszkodik a trónhoz, a jó darabban megemelkedik és eddig ismeretlen kvalitásokat mutat, amik egyrészt valamelyest megváltoztatják a róla kialakult képet, másrészt nehezebb helyzetbe hozzák az utódot. A volt, azaz a távozó miniszterelnök ebben egészen sajátosat alkotott. Róla az volt a kép, hogy az erkölcstelenek ügytársa és barátja. Hogy formailag talán nem, de tartalmilag nem mondott igazat múltja firtatásakor. Hogy kettős élet? ember. Vagyona nem kiemelkedő képességeinek köszönhető, hanem mindannak, amiért nem szeretnek embereket, bár a választások táján zavarba ejtő mértékben támogatják őket. Nos, tehát ezek után merre indulhat el egy ember, akit egyszerűen és magyarán nevezve a többség nem tartott tisztességesnek? A tisztesség irányába. A jó darabban ez a gesztus további konfliktusokat ébreszt. A távozó király előbb odaállt a nyilvánosság elé és puccsot emlegetett. Tény, hogy helytelenül, hiszen a puccs mást jelent, amint azt kiválóan művelt elemzők azonnal le is írták kioktatóilag. Tudni vélem, hogy ezt az érintett is tudta.
Van egy titkos olvasat, miszerint az egész csak színjáték, eleve két évről volt szó, csak mire letelt, addigra beleszeretett saját szerepébe. Ez nem jó dramaturgiailag. Azért sem lennék biztos benne, mert végig az volt a benyomásom, hogy Péter király ny?gnek tartja az uralkodást. Kapta, viselte, de olyan király volt, akinek nagyobb örömöt jelentettek a bálok és a fogatversenyek, mint a normannok elleni állandó hadviselés. Akadnak királyok, akiknek nyomja a fejét a korona, s akadnak, akik inkább lefaragnak a fejükből, csakhogy illjen rá pontosan az ékszer. Egyikük ilyen, másikuk olyan. A darab legszebb jelenete, amikor a népben soha sem bízó távozó Péter a néphez fordul. Ő, aki az utóbbi időben már nem mert nyilvános rendezvényen beszélni, most azt mondta, tartozik ennyivel azoknak, akiket elvben képviselt. Aztán megvádolta Gábor lordmayor udvari népet. Ez az ő tragikuma. Vajon hiteles-e egy olyan szájból a gyónás? Az élet szabályai szerint nem, de a dramaturgia szabályai szerint igen. Bizony, a megtérő ember szava a színen erőteljesebb, mint a csökönyös hitvallóé. Ezt nevezzük jellemfejlődésnek, ettől dráma a dráma. Az is mellékes, mennyi változást tud kezdeményezni ezzel. Általában semmit, és ebben a pillanatban magára marad. Már nem övéi az udvaronc (mondjuk úgy modernül, már nem övé a mikrofon, sem annak lélegzőállványa). Az udvaronc szeme sarkából már az új úr kegyét lesi. Igazi, korszakos m?ben ilyenkor jön majd valaki, akit eddig nem kedvelt a király, és váratlanul most, a bukásban tart vele. Ez a szerep még betöltetlen, a Shakespeare nevűnél szereplő lordok megéltek birtokaikból, a mi nagyjainknak ehhez még nyolc év felhőtlen népképviselet kell.
Történetünk leginkább a II. Richárdra hasonlít. A volt barát előjön. A dráma szempontjából teljesen mindegy, honnan van, aki van. Mi a fontos? Az ambíció. A korábbi, gyengébb magyar darabokban rendre szánkra ragadt egy régi, múltból itt maradt mondat. Akkor azt kellett mondani, hogy első a közösség érdeke. Ennek volt egy mozgalmi megfelelője, ami így hangzott: oda megyek, ahová a párt állít. Ne legyen tehát személyes ambíciód, azt is adják, amit kaphatnál. Ebben a világban mindenkinek nagy megtiszteltetés volt "szóba kerülni", nem beszélve arról, hogy nyílt szavazást nem nagyon láttunk. Ennek utózmányait éljük még, gyanús, ki győzni jön. Az a jó, aki feldicséri az ellenfelet, majd azt mondja, győzzön a jobbik.
De milyen a mi emberünk, Ferenc? Az első jelenetben azt mondta királyának, tovább nem. Nem akar strázsamester lenni. Egyrészt nem volt jó strázsamester, másrészt tudja, hogy nem igazán erős a király. Eltávozik, ez erős, hatásos jelenet. Megvan a túlfél, az ellenpólus. S onnantól kezdve érvényesül egy régi elv: ki gyorsabb, az ér oda, ki hangosabb, az hallatszik. Ő pedig gyors és hangos, mindenütt ott van, mindenkivel beszél. Egy nappal a vége előtt még nem ő a nyerő. Aznap már igen.
A választás a drámák drámája. Van okunk nem szeretni a Való Világ cím? húsáruházat, melyben kolbász minden férfi és nő. Egy azonban tény, amikor eldől a szavazás, hogy ki mehet haza és ki hiheti továbbra is sztárnak magát, az izgalmas, akkor is, ha nem valódi. Fokozza a jelenet izgalmát, ha az egyik jelölt nagyon akar győzni. Ferenc nagyon akart. Ezt lehet ellenszenvesnek is tartani, meg lehet izgulni is érte. Mellesleg ez is a jobb művek velejárója. A jó főszereplő mindig ellentmondásos. Viktor, a bujdosó herceg azért nagyszer? drámai hős, mert hatalmas spektruma jó és rossz tulajdonságoknak. Ferenc azért jó drámai alak, mert szélsőséges indulatokat csihol. Hatalmas ambíció feszül benne, ugyanakkor sokan nem bocsátják meg, kicsoda valójában. Egyáltalán, érdekes, hogy nem is tudhatjuk, kicsoda valójában. Alacsony sorból jött, vidékről. Ez jó. Nagy utat járt be. Csak nagy út után lehet poros az ember cipője, csak nagy úttól erősödnek meg az izmok, mellyel lépni, rúgni egyként lehet. Győzni jött, és győzött. Most erős. De mit nyert meg? Az országban béke van, de nem túl boldogok az alattvalók. Mindjárt az elején egy nagy hiba, jólétről beszélni ott, ahol nincs. De honnan tudja ezt egy volt udvaronc, újdonsült király? Mondhatná a kor írnoka: Nézz anyádra! Milyen erős szituáció: az uralkodó megremeg, aztán elfordul, hogy ne lássák az arcát. Mire visszafordul, újra a réginek kell lennie.
Választások jönnek. Az ellentábor serege erős. A bujdosó herceg, ha ma lenne a harc, győzne. Az egész játék ellene van. A darab igazából nem Péterről és Ferencről szól, hanem Viktorról, a bujdosó hercegről, hogy pontosabb legyek, az elűzött és visszatérni készülő királyról. Ő a valódi legfőbb szereplő, hiszen akkor is róla van szó, ha nincs a színen. Ellene kellene nyerni úgy, hogy ma még nincsenek elegen a seregek és kevés a harci kedv. Don Quijote maga után húzza a harcba a fáradt, nyögős Rosinantét. Most Ferenc a Don, a sereg ma még nem elég friss és erős. Pedig ő győzni jött és győzni akar. Mert, s ez sem akármi, hívei szerint az a jó benne, hogy épp olyan, mint az ellenfél, az elűzött Viktor király, aki pedig egyáltalán nem jó. Ilyen relatív a jellem megítélése! Az uralkodót nem szeretni kell, hanem követni. Ferencet alighanem kevesen szeretik, de követni készek, hiszen feltételezik róla, hogy tudja, merre megy. Ez a drámai felelősség. Így talán
miközben ott áll vele szemben kivont karddal az elüldözött, nyugodtan, kisimult arccal, önmaga biztos győzelmének tudatában. A bölcs elemzők azt mondják, itt most nem egy ciklus a tét, hanem több. Lehetséges, bár ezt már négy, meg nyolc éve is mondták, de eddig mindig ment a király. Ez sem erősíti Ferenc pozícióját. Ráadásul mi van, ha az árnykép mégis sokkal haloványabb a valódinál? Mert megverni mindenkit saját fegyverével kell, de mi van, ha a másik jobban ismeri saját fegyverét?
Az igazi királydráma majd másfél év múlva következik, nagy csatajelenetekkel és áldozatoktól sajgó csatatérrel. A két akarat, a két mindennél nagyobb ambíció egymásnak feszül. Két ember, aki nem szeret, és hite szerint nem tud veszíteni. Két ember, akik valaha ismerték egymást, s nem is volt szívükben gyűlölet. Két ember, akik tán magukban megvallják maguknak, sejtik a másikban a hasonlatost. Az egyik eddig veretlen. A másik népének csalhatatlan. Az életben elférnének egymás mellett. De most más a tét. A trón. Azon pedig nem ülnek egyszerre ketten. Piros rózsa, vagy fehér rózsa. Piros szegfű, vagy narancssárga narancs.
Amit eddig láttunk, az egy több darabból álló sorozat első része. Emberi történet a megrendült Péterről és a győztes Ferencről. Jófajta királydráma. De a nagy m? ezután következik. Csak arra kérném a résztvevőket, ne úgy végződjék, mint a Shakespeare nevűnél. Ne legyen hullákkal teli a csatatér. A nézőknek ugyanis nincs két életük. Csak ez az egy. Ebben statisztálnak napjaink drámáihoz.
2004. 09. 17. (VIII/38)
