Kivégzése előtti kép egy amerikai túszról, Eugene Armstrongról. Ezt üzenik
a Nyugatnak Fotó: Reuters
Az új fegyver előnye a terroristák számára, hogy sokkal olcsóbb, mint bármely tömegpusztító fegyver, és kis befektetéssel a legkomolyabb célokat is képesek általa elérni: a képek sokkolják a nyugati tévénézőt, megfélemlítik a békére vágyó muzulmánokat, büszkeséggel töltik el az iszlamistákkal szimpatizáló milliókat az arab, és sajnos a nyugati világban is – miközben az elkövetők kiélhetik szadista hajlamaikat anélkül, hogy attól kellene tartaniuk, hogy a kiirtásra ítélt ellenség ellenük fordulhatna. Mennyivel hősiesebb tett ez, mint katonákkal, rendőrökkel megküzdeni, börtönt kockáztatni vagy éppen békés megoldásokat keresni az iszlám világ problémáinak megoldására...
Nehéz eldönteni, melyik volt az első pillanat, amikor kiderült, hogy a túszejtés és a mészárlás működik. Azt, hogy a terrorral célt lehet elérni, az elmúlt években számtalan esemény bizonyította, legutoljára Zapatero spanyol miniszterelnök totális behódolása a madridi vérfürdő után, de a nyugati túszok elrablásának és kamera előtti meggyilkolásának divatját alighanem egy Omar sejk nev? terrorista teremtette meg 2002 januárjában Pakisztánban, miután csoportjával elrabolta, majd megölte Daniel Pearlt, a Wall Street Journal amerikai újságíróját. Az erről készített videó bejárta a világot, főleg az interneten keresztül. Hogy a felvétel sikere adta-e az ötletet az iraki lefejezésekhez, vagy már eleve főpróbának szánták, nem tudhatjuk.
Ami tény: az idén áprilisban útjára indított új stratégia sikerét több tényező is elősegíti. Az egyik, hogy a terroristák joggal gondolták, a nyugati világban az élet feltétlen tisztelete uralkodik, állampolgáraik életét megkímélendő a kormányok bármilyen követelést hajlandóak végrehajtani. Az iszlamista csoportok gyakran kérkednek azzal, hogy azért fognak győzelmet aratni, mert úgy szeretik a halált, mint a nyugatiak vagy általában a hitetlenek az életet. A spanyol választások eredménye, a háborúellenes tüntetések azt bizonyították számukra, hogy a közvélemény zsarolásával bármit elérhetnek, mert az – egy-egy túsz halála után vagy életéért cserébe – kicsikarhatja a kormányból a követelések teljesítését. Nem véletlen, hogy immár a hetedik olasz túsz esett fogságba, mert Olaszországot tartják a következő gyenge láncszemnek. Az első négy túsz elrablásánál elégedetten nyugtázták, hogy követelésükre, ha nem is az általuk várt százezres tömeg, de kétezer olasz ott tüntetett a Berlusconi- kabinet ellen.
A békepártinak nevezett európai közvélemény nem gondolkozott el azon, hogy a foglyokat ezek után sem engedték szabadon, hanem egy kommandós akció során a lengyel erők szabadították ki őket. Ugyan sem Olaszország, sem Ausztrália, sem Nagy-Britannia nem hátrált meg, de a Fülöp-szigetek a túszok életéért cserébe kilépett a koalícióból, és több török, egyiptomi és ázsiai cég is kivonult Irakból. Ez a terroristák győzelmét (még ha csak részgyőzelmét is) jelenti, és ezek a sikerek, ezek az engedmények újabb emberrablásokhoz vezetnek.
Eddig a különféle emberrabló csoportok közül csak egy számította el magát: a nepáli munkások lemészárlása elsősorban nem a helyi kormány, hanem inkább a Nepálban lévő mecsetek, arab cégek, bankok ellen fordította a közvéleményt. Így az új stratégia sikere, legalábbis egyelőre úgy tűnik, felemás. Azonban több országban is kiszámíthatatlan, hogy mennyire sikerül demoralizálni a közvéleményt, leváltatni a kormányt, hazarendeltetni a csapatokat, felbomlasztani a koalíciót és bebizonyítani (ami részben igaz), hogy a Nyugat egyáltalán nem egységes a terrorizmus elleni harcban. A közvélemény puhítása azzal kezdődik, hogy a túszok életéért cserébe a csapatok vagy a cég távozását követelik, ami a háborút amúgy is ellenző vagy éppen bizonytalan tévénézőt haraggal tölti el saját kormányával szemben. A túsz megalázása (és ezen keresztül a néző megalázása a tehetetlenség érzése, a düh által) pedig a háborút pártolókat is a kormány ellen fordíthatja és elbizonytalaníthatja, mert úgy érzik, hogy a kormány semmit nem tesz honfitársaikért, vagy ami még rosszabb: képtelen őket megvédeni.
A családtagok könyörgése tovább erősíti ezt az érzést. Még kifinomultabb, és ezért még aljasabb módszer annak követelése, hogy a jelenleg fogva tartott brit és olasz túszok életéért cserébe bocsássák szabadon az iraki börtönökben fogva tartott nőket. Ez ugyanis nemcsak megfizethető árnak tűnik, de azok is támogathatják, akik egyébként hallani sem akarnak az adott ország haderejének hazahívásáról, mert ennek a követelésnek látszatra semmi köze a terrorizmushoz, és akár jogos is lehet. Ám ez illúzió, önáltatás – ez a taktika csak azt bizonyítja, hogy a terroristák mindig találnak ürügyet. Mert nem hihetjük, hogy azokat, akiket a Szaddám által fogva tartottak soha nem érdekeltek, akik a nőket tulajdonnak tartják, és a legváltozatosabb módokon képesek megalázni, azokat tényleg érdekli a nők vagy akár az irakiak sorsa. Ezért ha ma teljesítik ezt a csekélynek és jogosnak látszó követelést, akár bűnözőket is szabadon engedve, akkor ezzel a követeléssel holnap Európában is szembe kell nézni, mert a terroristák ugyanabból az elvből indulnak ki: milyen jogon tartanak Európában vagy Amerikában fogva muzulmán nőket vagy férfiakat, még akkor is, ha közönséges bűnözők?
Ugyanakkor nehéz meghozni a döntést, nehéz kimondani, hogy nem tárgyalunk terroristákkal, ami egyúttal a túszok halálos ítéletét is jelentheti. Emberek – méghozzá ártatlan civilek – életéről és haláláról dönteni akkor is emberfeletti felelősség, ha tudjuk, az engedmények következetes elutasításával emberéletek tucatjait lehet megmenteni.
A hetvenes évek repülőgép-eltérítési hullámát a nyugati kormányok következetes álláspontja állította meg, így jelen esetben is ez tűnik az egyetlen járható útnak. Azonban akkor egységesen zárta sorait a világ, míg most a Nyugat ebben sem egységes, amit a kikényszerített béketüntetések bizonyítanak. Az iszlamista terroristák tehát jól felmérték, hogy ebben a morális vákuumban az elkényelmesedett Európa mindent megtesz, hogy megvásárolja biztonságát. És ezt bizonyítja a két francia újságíró foglyul ejtése: Párizs hiába folytat arabbarát politikát évtizedek óta, hiába ellenezte az iraki háborút. Azt kapta jutalmul, amit a szövetségesek büntetésként, csak azért, mert h? próbál maradni alkotmánya laicista szellemiségéhez. Minden ígéret, tárgyalás ellenére az újságírók ma is foglyok, ami vagy azt jelenti, hogy egy szakadár csoport rabolta el őket, vagy azt, hogy al-Zarkavi túllőtt a célon. Viszont élnek, ami pedig azt jelezheti, hogy a terrorista vezetők közül néhányan rájöttek, Franciaországot nem kellene magukra haragítani.
Lehet, hogy a hibát helyrehozandó – valamikor az amerikai választások előestéjén – szabadon engedik őket azzal a hangzatos hazugsággal, hogy a "jó" franciáknak nem kell félniük, és akik hozzájuk hasonlóan jól viselkednek, azok részleges nyugalmat nyernek. De az is lehet, hogy ugyanarra a sorsra jutnak, mint sok eddigi túsz, és akkor végképp lehetetlen nem észrevenni, hogy a két újságíró tényleg az úgynevezett fátyoltörvény miatt vált célponttá. És azt is ki kell mondani, hogy a két olasz segélymunkásnőt akkor is elrabolják, ha franciák vagy németek. Mert sem ők, sem az újságírók, sem országaik nem tudták, hogy hol a helyük, a franciák nem tudták, hogy nem korlátozhatják még Franciaországban sem az iszlám törvényeket, az olasz Simonák pedig, hogy egy alárendelt hitetlen segítsége nem kell.
Mert igaz, hogy a középkorban az iszlám országok keresztény és zsidó közösségei sokkal több jogot élveztek, mint a keresztény országokban élő muzulmánok vagy zsidók. A tolerancia kereteit azonban a dhimmi státus jelölte ki, aki ezt elfogadta, viszonylagos biztonságban élhetett. De az a zsidó vagy keresztény, aki kilépett ebből a másodrangú állampolgári alávetettségből, komoly retorzióra számíthatott, mert nem tudta, hol a helye. Jogilag ez a státus az iszlám országokban élő kisebbségekre terjedt ki, de átvitt értelemben minden keresztény és zsidó dhimminek számít, akik ugyan a kinyilatkoztatás örökösei, de az iszlámhoz képest tökéletlen formában. Ekként nincs joguk, hogy bármilyen módon uralkodjanak a muzulmánok felett, vagy hogy ne adják meg nekik a kellő tiszteletet.
Erre a törvényre az iszlamisták bármikor hivatkozhatnak, akkor is, ha a franciák törvényt hoznak az iskolai fátyolviselésről, akkor is, ha Hollandiában a többnejűség elismerését követelik vagy Olaszországban a keresztek leszedését a tantermek falairól. És akkor is, ha bármely csoport úgy dönt, egy hitetlennek sem szabad valamely muzulmán országban tartózkodnia.
Ezért kellett meghalniuk olyan országok állampolgárainak is, amelyek nem vesznek részt a háborúban, azoknak, akik segíteni akarnak, ahogy ezért kellett meghalniuk Szaúd-Arábiában legutóbb franciáknak, előtte amerikaiaknak, briteknek, indiaiaknak. A többi hangzatos szólam Irak "szabadságáról" (képzeljük el, milyen szabadságot adnának ezek Iraknak), az iraki népről és a női foglyokról csak a világot a karosszékből szemlélő nyugati entellektüeleknek, az elkényelmesedett polgároknak, cinikus, csak a következő választásokig előre tekinteni képes politikusoknak és az iszlamistáknak szurkoló nyugati szélsőségeseknek szól, akik továbbra is elbújhatnak a fellengzős, "a terror oka az imperialista nyugati elnyomás" szlogen mögé, anélkül hogy szembenéznének a realitásokkal.
Az igazi ok, hogy a túszok nyugatiak (keresztények, ateisták vagy zsidók), vagy más hitetlenek, például buddhisták, mint a nepáliak (akiknek bűnét, hogy még az előbbieknél is rosszabbak, mert Buddhát "imádják", csak tovább tetézte, hogy a keresztényeket és a zsidókat szolgálják). Azonban a legrosszabbak, akik a terroristák szerint mindenkinél jobban megérdemlik a halált, azok a muzulmánok, akik együttműködnek az előzőekkel, és ezzel elkövetik a legfőbb bűnt: hitehagyottá váltak. És nemcsak halált érdemelnek, de bármilyen megaláztatást is. Ilyen megaláztatás, amikor könyörgésre vagy kormányuk politikájának elítélésére szólítják fel őket.
Ez az iszlamista terrort a totalitárius ideológiákkal rokonítja. A sztálinista koncepciós perek során a hóhérok nem elégedtek meg azzal, hogy halálra ítélték a vádlottakat, de hosszas kínzások után arra is kényszerítették őket, hogy ország-világ előtt elismerjék szörny? bűneiket, azt, hogy megérdemlik a legszörny?bb büntetést is, amiért még hálásnak is kell lenniük. A terroristák nem elégednek meg azzal, hogy megöljék áldozataikat, hanem előtte lelküket is meg akarják törni, ki akarják kényszeríteni annak beismerését, hogy másodrendűek, hogy megérdemlik a büntetést, amiért nem tudják, hol a helyük. Ezt az érzést akarják a tévén keresztül a nyugati közvéleménybe is belesulykolni: aki tudja, hogy hol a helye, az életben maradhat, prolongálhat. Nyersebben kimondva: mi is túszok vagyunk Európában és Amerikában és Izraelben, azon muzulmánokkal együtt, akik nem ilyen iszlámot akarnak. És ha a mi életünket közvetlenül nem is fenyegeti veszély, a balta hideg éle képletesen a nyakunkhoz ér, hogy figyelmeztessen alárendeltségünkre. Aminek ellenkezőjét csak bátor kiállással tudjuk bebizonyítani.
2004. 10. 01. (VIII/40)
