Thaiföld legnagyobb olajfinomítója. Egy ideig még olajozottan mennek a dolgok Fotó: Reuters
A Kerry által megfogalmazott cél nem mai keletű, a hetvenes évek elején bekövetkezett első, majd a nyolcvanas évekbeli második olajválság arra késztette Amerikát, hogy hosszú távú megoldásokat keressen, amelyeknek segítségével függetlenítheti magát a közel-keleti térség instabilitásától. Ez a törekvés a világ többi jelentős kőolaj-felhasználó országában is tetten érhető, hiszen az arab országokban kitermelt kőolaj világpiaci részesedése a hetvenes évekbeli 55 százalékról napjainkra 33 százalékra csökkent.
Az Egyesült Államok esetében ennél is kisebb az arab olaj részesedése. Az USA jelenlegi kőolajigényének 63 százalékát fedezi importból, és ennek mindössze egynegyede származik a Közel-Keletről, elsősorban Szaúd-Arábiából. Érdekes, hogy a sokat emlegetett iraki olaj aránya, amit sokan az iraki háború igazi okaként sejtenek vagy sejtetnek, nem haladja meg az amerikai olajimport öt százalékát.
Bár mennyiségileg ez jelentős tétel – annál is inkább, mert az USA importja évről-évre növekszik –, a nem csak John Kerry által szorgalmazott "alternatív" lehetőségek komoly változásokat vetítenek előre. A Cambridge Energy Research Associates előrejelzése szerint a közel-keleti olaj részesedése a jövőben tovább fog csökkenni, és 2010-re az amerikai és nyugat-európai olajimport túlnyomó része Oroszországból fog származni. Ez azt is jelenti, hogy az USA-val kapcsolatban emlegetett "olajvád" logikájával ellentétes folyamatok zajlanak: Amerika nem ragaszkodik foggal-körömmel a közel-keleti olajhoz.
A Mol egyik hazai vezető mérnöke szerint teheti ezt azért is, mivel bolygónk – a közfelfogással részben ellentétben – jelentős kőolajtartalékokat rejt még magában. A legjelentősebb forrás a már említett Oroszország lehet. A korábbi nagy rivális, Moszkva, ugyanis hajlandó áruba bocsátani hatalmas olajtartalékait – igaz, megfelelő infrastruktúra hiányában jelenleg még nem tud kellő mennyiségben szállítani. Nyilván az erre való felkészülésnek a jegyében számolt le Putyin elnök a Jukosz vezetőivel: jó, ha van kéznél egy jól működő olajtársaság. Az egykori Szovjetunión kívül kiemelkedő nem közel-keleti olajexportőrnek számít még például Norvégia, Malajzia, Nigéria vagy Venezuela. A nagy olajtermelők közé sorolható még Kína is, de a kínai olaj nem kerül ki a nemzetközi piacra, mert az ország "olajszomja" jócskán meghaladja termelését, így az Egyesült Államok mögött a világ második legnagyobb olajimportőre.
A lapunknak nyilatkozó szakértők szerint a közel-keleti helyzet nagyban befolyásolja az olajár alakulását, ám a jelenlegi ötven dollár körüli hordónkénti (barrelenkénti) árat természetes indokokkal – kútkiapadás, felrobbanás, természeti katasztrófák – csak részben lehet megmagyarázni. Az árfolyam az első öbölháború idején ért el a jelenlegihez hasonló szintet, ezt követően azonban a barrelenkénti húsz dollár körül ingadozott majdnem egy évtizeden át. Az olaj árfolyama az ezredfordulón indult újra erőteljes növekedésnek, amikor átlépte a lélektani harmincdolláros árfolyamot, és azóta folyamatosan magas szinten van. Annak ellenére is, hogy a jelenlegi közel-keleti gazdaságpolitikai helyzet nem olyan kritikus, mint az első olajválságot kiváltó 1973-as jóm kippuri háború után, amikor az arab olajállamok embargót léptettek érvénybe az Egyesült Államokkal szemben, mert az a háborúban Izraelt támogatta.
A második olajválságot Khomeini ajatollah iráni hatalomra jutása okozta: ezt követően Irán nem adott el olajat az Egyesült Államoknak. A válság a következő években tetőzött, ekkor az olaj hordónkénti árfolyama meghaladta a hetven dollárt, 1985-ben azonban Szaúd-Arábiának köszönhetően egy óriási árzuhanás következett. A szaúdiak nem értettek egyet az OPEC korlátozó gazdaságpolitikájával és növelték a termelést. Ennek köszönhetően az olaj ára tíz dollár alá esett. Ezt követően több mint egy évtizedig olcsó volt az olaj, értéke sohasem esett vissza ugyan az első olajválságot megelőző néhány dolláros árfolyamra, de az öbölháború időszakát kivéve – amikor negyven dollár felé emelkedett – húsz dollár körül mozgott. A közel-keleti térségben folyamatosan növekvő politikai, vallási feszültség azonban nem tett jót az árfolyamnak. Az olaj árának alakulását megfigyelve megállapítható, hogy az olajár megugrása szinte teljesen egybeesik a 2000-ben elkezdett új intifáda kirobbanásával, a közel-keleti térség ugyanis azóta látványosan és megállíthatatlanul robog egy újabb hatalmas konfliktus felé, ami nyilvánvalóan nem fog kedvezni az olajtól függő világgazdaságnak sem. Megkérdezett szakértőink ennek ellenére úgy vélik, hogy az olajár még néhány évre vissza fog esni a harminc dollár körüli szintre. A jelenlegi ár, amely a héten átlépte a második, ötven dolláros lélektani határt, a nigériai zavargásoknak és a hurrikánok okozta károknak köszönhető, hosszabb távon azonban nem tartható.
Az arab olajtól való függetlenedés azonban benne van a levegőben és ez nem csak az orosz import segítségével érhető el, a magas olajár ugyanis utat nyitott olyan új kitermelési módszereknek, amelyeknek segítségével hosszú távon nagy mennyiség? olajhoz lehet jutni. A kanadai Albertában a föld hatalmas
mennyiség? olajat tartalmaz, igaz, nem folyékony formában. Itt az olaj ugyanis átszivárgott a különböző földrétegeken, és jelenleg egy ragacsos masszában van jelen: ez az olajhomok. Becslések szerint a kanadai olajhomokból kinyerhető olajmennyiség meghaladja a világ jelenlegi folyékony kőolajtartalékait. Az olajhomok feldolgozása igen költségigényes tevékenység – szemben a közel-keleti olajkitermeléssel, ahol egy hordó olaj önköltségi ára két dollár – néhány évvel ezelőtt még közel száz dollárba került, mára azonban az alkalmazott technológia fejlődésével sikerült tizenöt dollárra csökkenteni ezt az összeget. Ez pedig, különösen a jelenlegi olajár mellett már nyereséges befektetés, hasonlóan a venezuelai iszapolaj-kitermeléshez, ahol a hétezer méteres mélységben a tengerfenék iszapja tartalmaz hatalmas mennyiség? olajat.
Az említett alternatív olajforrások nélkül a folyékony nyersolajtartalékok a becslések szerint körülbelül 2050-ig tartanak ki – vélekedett a lapunknak nyilatkozó szakember. Ez kissé ijesztőnek tűnhet, de megnyugtató az a tény, hogy a földgázkészletek mintegy további 100-150 évig elegendőnek látszanak. Nem kell tehát lemondani az autóhasználatról, mert ha benzinnel már nem, földgázzal meg tudjuk majd tölteni az autók tankjait, végső esetben pedig vásárolhatunk hidrogénautót.
2004. 10. 01. (VIII/40)
