Annak idején magam is lelkes agitátora voltam a mára tankönyvekbe került, négy-igenes néven elhíresült népszavazásnak. Akkor úgy gondoltam, nem tesz jót a még ki sem alakult demokráciának, hogy fejnehéz Pozsgayval vág neki amúgy sem könny? útjának. A kor politikai "keresztényeinek" megfelelt az MSZMP KB PB tagja, nekünk, hazátlan bitangoknak nem. Hatezerrel nyertünk, ha jól emlékszem. Ilyen sikeres népszavazás csak egy volt, s ne legyenek kétségeink felőle, így is marad. Akkor ez volt az első demokratikus szavazás, elment f?-fa, az is, akinek fogalma sem volt róla, mit is jelent a közvetett meg a közvetlen elnökválasztás. Most más a helyzet.
Mádl Ferenc teljes közjogi súlyánál fogva kiírta nekünk a népszavazást, mely vélhetően a Mikulási Igennem néven vonul be a magyar históriába. Már az időpont sem szerencsés. Magyarországon ugyanis Mikuláskor tél van. Nem Florida ez, ahol a Télapó feljön a strandról, felölti ruháját, de kilátszik alul a strandpapucs szárnyas Nikéje. Itt ilyenkor már tél van, hull a hó és a hajléktalan, sőt az is előfordulhat, hogy épp aznap van a gyereknek a mikulásünnepség. Utána a ki volt a legjobb gyerek vetélkedő és a szülők által előre kifizettetett csokoládék kiosztása.
Nem szerencsés, ha a puttonyban piros alma, mogyoró, valamint szaloncukor mellett népszavazás is van. Vagy az utolsó őszi napsütésben kellett volna elcsalogatnunk az embereket az urnához, vagy kivárni türelemmel a tavasz elejét. Bölcs ember nem szavaztat télen, hiába írják nevét csupa nagy kezdőbetűvel. A népszavazás tartalmában izgalmas, sőt fontos is lehet. Kezdjük az elején, mindjárt az egyes pontnál. Magyarországban az a jó, hogy mindig felad egy hungarikumot, s talál helyette egy másikat. Nyáron megszűntünk becsületes sporthatalom lenni a világ szemében, viszont elküldtük az EU-ba Kovács Lászlót, magfizikáról beszélni, amivel végre felhívtuk magunkra a művelt Európa figyelmét.
Az elmúlt hetekben kiderült, hogy a magyar paprika mint abszolút hungarikum tulajdonképpen spanyol meg brazil, Kalocsa Andalúziában van, Szeged pedig a Copacabana szomszédságában, ahol úgy terem a futballista, mint a hamis védjegy. Ennek örömteli hatásait még nem észleljük egészen, az a turista, aki ezért nem jön, még el sem kezdett nemjönni, a nemjövéshez ugyanannyi idő kell, mint a jövéshez, viszont kevesebb hasznot hoz. De ezzel szemben kitaláltunk egy új hungarikumot, mégpedig az okafogyott népkérdezést.
Az első pont ugyanis arról szól, óhajtja-e Ön, hogy nullázzák a törvényt a kórházprivatizációról? Erre lehet igennel vagy nemmel szavazni. Ha igennel szavazunk, akkor, mint jó demokrácia-alsóhoz illik, nem lesz ilyen törvény. Azonban az a polgártárs, aki kórházból is a privatizáltat szeretné, az a polgártárs csalódni kénytelen. Ugyanis, ha elhiszi, hogy mindenből a maszek jó, akkor kiábrándultan kell belássa, hiába szavazott, a tervezetet az Alkotmánybíróság már papírkosárba utalta. Mondják erre a nagyok, hogy azért a biztonság kedvéért, mert EZEK mindenre képesek. Valljuk meg, ez igazi hungarikum.
Javasolnék hozzá még néhány kérdést. Akarják-e, hogy a Nagykörúton újra közlekedjenek konflisok busz helyett? Belépjünk-e az első világháborúba? Ön szerint egyéni körzetben vagy listán induljon a parlamenti helyért Petőfi Sándor huszonöt éves irodalmi munkatárs? S főkérdésként: melyik helyet foglalja el Árpád? Alternatívaként felajánlható a mai Balkán bármely területe, jobb az idő, közelebb a török, stb. Azt hiszem, a demokrácia világtörténetében még nem fordult elő, hogy a fenséges nép szavazott volna a semmiről, illetve valamiről, ami mint probléma jelenleg nem létezik. Igaz, a veszély mindig leselkedik ránk, főként, ha sok Magyar Fórumot olvasunk, de azért abban is van valami logika, hogy a nyugdíjkötvényhandlék nem a frissen érettségizetteket bombázzák ajánlataikkal, ugyanakkor a nászútszervező irodák rendre elkerülik az Alkonyfény nyugdíjotthont, pedig egy lakóparkban vannak. Erre a kérdésre javasolnám az ikszet. Ekkora marhaságra legyünk mi is kreatív befogadók! Szavazzunk a döntetlenre, s nem tévedünk sokat.
Hasonlóan bonyolult helyzet a kísérleti stádiumban levő privatizációs népszavazás ügye. A privatizáció kétségkívül az elmúlt évtized egyik legellentmondásosabb változása. Nem jellemző egy ország történetére, hogy szerves fejlődését eltéríti egy kísérlet, majd annak következményeit úgy kell megszüntetni, mintha az eredetit folytatnánk, de mégsem. A tőkés rend hosszú időn keresztül alakult ki egy országban, hazánkban körülbelül száz év alatt. Bukások és sikerek, hatalmas életutak és nyomorúságok, fiókban tartott pisztolyok és fényes bálok világa ez. Majd jöttek a bőrkabátosok és vittek mindent, hogy negyvennéhány évvel később újra szétosszák. Ilyen még nem volt, ezt nem lehetett nagyon jól csinálni. Nem is sikerült. Akadnak persze felügyelőbizottsági tagok, társtulajdonosok, jól fizetett strómanok, akik szerint a magyar privatizáció az egy sikertörténet, de engedjék meg nekem, hogy azokkal tartsak, akik nem így érzik. Ezen érzetemet erősíti, hogy a magyar gazdaság relatíve gyengén teljesít, olyan sokadik Európában, mint még semmikor sem volt, és ebben akár az is ok lehet, hogy egyes becslések szerint tíz, mások szerint húszezermilliárd forint ára vagyon tűnt el a magánosítás Bermuda-háromszögében. Az volt a baj, hogy mi a szocializmus után a kapitalizmust is csak bevezettük. Fogalmunk sem volt arról, hogyan kell kapitalizmust csinálni a szocializmus után, mert a drága, de nem túl okos nyugati tanácsadók ezt személyes tapasztalás híján nem tudták. Bár akadnak, akik teljes közgazdasági ismeretüket abban az egyetlen mondatban tartják, hogy a legrosszabb magántulajdonos is jobb, mint az állam, ezt azért ne képzeljük, mivel nálunk a lakosság lélekszámához képest nagy számban akadt az elképzelhetőnél is rosszabb magántulajdonos, ugyanakkor miért ne lehetnének állami intézményvezetők, akik nem csupán szpáhibirtokuknak tekintik a gondjukra bízott vállalatot?
Nagyobb áttekintéssel, több türelemmel, több tisztességgel máshogy is lehetett volna, de kevés volt a tudás, nagy a kapzsiság. Talán, ha nem privatizáltunk volna magáért a privatizációért, hanem felkészítettük volna vállalatainkat, máshol tartanánk. De
ez megtörtént. Ráadásul úgy történt meg, hogy menet közben senki nem tiltakozott ellene. Tartok tőle, kései kísérlet ez a népszavazási akármi. Nem most kellene népszavazni, hanem tíz éve kellett volna tisztességesebbnek lenni.
Alapjában véve elfogadható, hogy bizonyos dolgok maradjanak állami tulajdonban, vagy legalább magyar tulajdonban. Ne legyen másé a Posta, a vasút, minek eladni a temérdek pénzt hozó szerencsejátékot, az sem lenne baj, ha akadna egy nemzeti nevet viselő kiadó, hogy lehetőleg nálunk írott tankönyveket olvassanak erre ritkán fogható csemetéink. De ehhez elégséges törvényben szabályozni ezen cégek listáját, ahogy bizonyos tekintetben így is van. A nagyon veszteséges vállalatokat pedig okosan, szakszerűen eladhatná a nagyon tisztelt állam, feltéve, hogy a korábbi évek néhány esetével szemben nem csupán azért veszteséges, mert valakiknek ez így előnyös az eladáskor. Jobb lett volna megtartani az energiaszolgáltatásokat – talán, de most már késő, az E-ON-ról tudjuk, milyen óriás ő. Egyáltalán, ez késő. Szakszer?bb törvénykezés kellene és olyan hatalmas államemberek, akiknek akár hihetünk is.
Orbán Viktor néhány napja azt mondta, hogy ezen a szavazáson arról is döntünk, hogy Gyurcsány Ferenc alkalmatlan az ország vezetésére. Ezt nem értem, illetve értem. Orbán nagyon okos ember, tehát tudja, hogy ez a mondat vakszöveg. Teszt. A hívek közül egyszer valakinek fel kellene állnia, s ilyenkor csak ennyit mondania, nem így van az, ó mester! Igaz, ezzel feliratkozna a hazaárulók közé, de az ember néha hozhat egy kis áldozatot, amikor megtartja elméjét, s csak a kabátját hagyja a ruhatárban.
Gyurcsány Ferenc egy hónapja van hatalmon. Ha mindent összeveszünk, akkor másfél. Ennyi idő alatt két dolog nem derülhet ki. Az egyik, hogy valakit erre a feladatra hívott el a Gondviselő, mert ennyi idő alatt legfeljebb szövegelésben alkothat maradandót valaki.
Ugyanennyi idő ezzel szemben elenyésző ahhoz, hogy romba döntse a nemzetet. Ez még az egyesített szövetséges légierőnek is csak egy év alatt sikerült, igaz akkor olyannyira, hogy azzal nincs az a Gyurcsány, aki vetekedhet. Gyurcsány van, akiknek tetszik, és van, akiknek nem tetszik, egy azonban tény, vaknak kell lennie annak, ki úgy látja, idegenül mozog a közélet pályáján.
Orbán persze nem erre gondolt, hanem arra, ismét pártok közötti választásba fullad a szavazás. Mert van egy fontos és eldöntendő kérdés, melynek tragikuma, hogy egyszer? igennel vagy nemmel döntik el majd, miközben e két szó egyike sem alkalmas a probléma megnevezésére.
Mint tudjuk, a Magyarok Világszövetsége sikeres aláírásgyűjtést végzett azért, hogy legyen népszavazás, mégpedig ügydöntő a kettős állampolgárság ügyében. Az épp Orbán által dacból marginalizált világszövetség (mint emlékszünk, nem volt képes megbocsátani, hogy nem Boross Pétert választották meg, hanem Patrubányt) ebben a kérdésben, úgy tűnik, nyitott kapukat talált, így most vagy sorstársai jövőjét kockáztatja, vagy direkt öngólt lő. Mert itt, ellentétben a kórháztörvénnyel, valós és súlyos probléma van.
Legyen bármelyik szélsőérték, az igen vagy a nem híve valaki, azt tudnia kell, hogy valamit tenni kell. Jelenleg Magyarország távoli földrész a határon túl élő magyar számára. Ha barátom, hóna alatt rendezőpéldányával át akar jönni, hogy találkozzunk, csak akkor tud, ha négyhavi keresetének megfelelő pénzt mutat fel a magyar határon, hogy nem mások munkáját kívánja elvenni. Ha másik barátom vendégjátékra jön darabommal a Délvidékről, vízumot kell kérnie. A szerbnek, ha van rokona Horvátországban, nem kell, mert ő szerb-horvát kettős állampolgár, s utóbbi jogán fityiszt int a sorban álló magyarnak. Ha valakinek ez a helyzet megfelelő, akkor az cinikus, sőt tovább megyek, rosszindulatú. Trianon kollektív büntetését itt az ideje felfüggeszteni. A népszavazás azonban hitem szerint elsietett. Az igen hívei nem oktalanul az állítják, hogy majd úgyis utólag fogják meghozni a kedvezményes honosítási törvényt, mely nem minden jogra terjed ki. A nem hívei gazdasági mutatókkal érvelnek, állítólag százmilliárd az ára, melyben benne van az egészségügyi ellátás. Ezt például nem értem. Ha ugyanis én született hazaiként nem fizetem be a járulékomat, vagy valaki az enyémet, akkor semmilyen jogom nincs, ha meg valaki befizeti, akkor miért ne lehetne jogosult? Egy igazolvány önmagában ilyesmire nem jogosít. Mint ahogy választójogot is lakhely szerint kap az ember.
Nagy bajom van. Szerintem ugyanis az lenne a jó, ha egy pontosan előkészített törvény szövegére mondhatnék igent. Ez a szöveg azonban nincs kész, így az emberekben összemosódnak emóciók és rációk. Összemosódnak és hasmenést okoznak, mint az össze nem illő étkek a gyomorban. Mert érzelmileg nem kérdés, hová kell állnunk. Mi magyarok vagyunk, ők meg kivételesen, már csak a változatosság kedvéért, szintén magyarok. Joguk van ahhoz, hogy úgy fogadjuk őket, s nem sunyi feketemunkásként. Ez a dolog egyik fele. Abban is van valamennyi igazság, hogy az elutasító döntés után joggal érezhetik magukat becsapva. Sőt az is előfordulhat, hogy a többségi nemzet még nagyobb elánnal támad rájuk, hiszen számára ez az elutasítás azt üzenheti: e kisebbség mögött nincs igazából semmi. Ezt akarnánk? Ugye ezt nem akarjuk?
Ezért rettenetes, hogy most nagyhatalmú politikusok arra buzdítanak, hogy igennel vagy nemmel döntsük el nekik, mi legyen. Mert az ő sarukat vetették ránk. Nekik kellene végre egymással szóba állni, s megfelelő szabályokat alkotni. Lehet nemet mondani, bár rosszul hangzik magyar szájból, de akkor azonnal pontosan el kell mondaniuk, mi azért mondunk nemet, mert van olyan megoldási tervünk, melyhez nem kell ez a jogosítvány, konkrétan ez és ez. Nem vagyok bölcs politikus, nem tudom mindenre ugyanazt a hat mondatot válaszolni és titkárságom sincs, nincs kabinetem, sofőröm, tehát másik országban élek. Viszont azt gondolom, egy adott ország adott mennyiség? munkalehetősége önszabályozza a piacot, tehát lehet, hogy valahányan átjönnének, ami mellesleg valóban nem vonzó végeredmény, viszont ha nem sikerülne elhelyezkedniük, akkor haza is mennének. Ha pedig minden jobb házhoz jut egy takarítónő, akkor ezt ne irigyeljük sem tőlük, sem a háziaktól.
Az a baj, hogy a magyarok odaát megint eszközök csupán. Fidesz-szavazó vagy? Szavazz igennel! MDF-szavazó vagy? Szavazz igennel, de ne olyan vastagon ikszeld be, mint a másik. MSZP-s vagy? A helyes válasz: Nem. Liberális vagy? Vállald annak kockázatát, hogy lehazaárulóznak, de akkor is szavazz nemmel. Mindehhez még ott a csekély részvétel mint feltételezhető veszélyforrás. Nem jó ez így sehogyan sem. Úgy lett volna jó, hogy a nagyon tisztelt egyik oldal meg a nagyon tisztelt másik szépen végigveszi lehetőségeinket, meghatározza előre, mit adhatunk a puszta cím mellé (ne feledjük, ma is van egy úgynevezett magyarigazolvány, aki használni tudja valamire, várom élménybeszámolóját), és amikor ezzel végeztünk, akkor szépen megkérdezzük a fenséges népet, hogy akarja-e, és a fenséges nép akarni fogja, mert tulajdonképpen néhány cselédirigységben szenvedő kivételével jóindulatú.
Ez lett volna jó, ezzel szemben lesz az, ami lesz. Az igen, mely után viták jönnek, vagy a nem, mely után jogos szomorúság. Nem igent kell mondanunk, meg nemet, hanem csinálnunk valamit. Félek, hogy keser? csokoládét hoz idén nekünk a Mikulás. Már kampányolnak érte. Nem lehetne úgy, hogy egyszer ők is egyék meg? Én mindenesetre igent mondok arra, hogy a darabom szereplőit vízum nélkül engedjék át a határon. Ugye ebben közmegegyezés van? Íme a kiindulási pont. Innen induljunk el, uraim, ha lehet!
2004. 11. 19. (VIII/47)
