Holland rendőrök antiterrorista bevetésen Hágában. A tolerancia alkonya Fotó: Reuters
Miért is fenyegette meg a szervezet az egész holland társadalmat, s dobtak
Molotov-koktélokat már két protestáns templomra is, köztük egy olyanra, ahol Theo van Gogh gyászszertartását rendezték? Mert támadás ért muzulmán intézményeket, ami nyilván elfogadhatatlan. Csakhogy a történet nem ezzel kezdődött, hanem azzal, hogy Európa talán legliberálisabb államában brutálisan meggyilkoltak egy filmrendezőt, aki egyik filmjében a muzulmán nők kiszolgáltatottságára hívta fel a figyelmet – és ezért a gyilkosságért, a szólásszabadság, a holland értékek megsértéséért az üzenet sértett megfogalmazóinak egy pillanatra sem jutott eszükbe az általuk követelt bocsánatkérést megejteni.
Igaz, a hírek szerint a legfőbb holland muzulmán szervezetek elítélték a gyilkosságot, de korántsem biztos, hogy ez elegendő lesz, mert immár határozott és egyértelm? lépéseket kell tenniük ahhoz, hogy visszanyerjék a holland társadalom bizalmát. Mert a légkört az ehhez hasonló tettek mérgezték meg, és a közvélemény felháborodását a gyilkosság bestiális voltán kívül az is kiváltotta, hogy az elkövető egyszerűen semmibe vette azt a liberális holland szellemiséget, aminek köszönhetően szabad állampolgárként a holland jóléti rendszer minden vívmányát élvezhette, ahol olyan körülmények között élhetett, amilyenekről szülőhazájában nem is álmodozhatott. Lehet, hogy a jólét nem minden, de csak van valami oka annak, hogy Marokkóból nem egy muzulmán államba távozott. Amennyiben viszont mégis Hollandia szabadságát választotta, akkor tudomásul kellett volna vennie, hogy a szabadság nem csak neki jár, hanem Theo van Gogh-nak is, még akkor is, ha nem ért vele egyet. De a merénylő nem volt képes megtanulni ezt a leckét, akárcsak az újonnan feltűnt
iszlamista szervezet, amelynek tagjai azt hiszik, az a szabadság, ha a mecsetekben keletkezett kárt terrorizmussal torolják meg, és egy egész népet megfenyegetnek.
E sajátos szabadságfelfogás jegyében most protestáns templomok lobbanhattak volna lángra, ahogy az európai zsinagógák már régóta célpontnak számítanak. Eddig a rövidlátó európai politikusok reakciója az volt, hogy a zsinagógák azért égnek, mert Izrael elnyomja a palesztinokat. De vajon Hollandia kiket nyom el? Senkit. Az ország bűne az volt, hogy komolyan vette értékeit, és úgy gondolta, ezek az értékek olyan vonzóak, hogy előbb vagy utóbb a muzulmán bevándorlók és leszármazottaik is el fogják őket fogadni anélkül, hogy világosan megmondanák nekik, milyen értékrendszert kell tiszteletben tartaniuk mint holland polgároknak. Úgy tűnik, Hollandia tévedett.
A holland politika kétségbeesve kapkod, a veszélyesnek tekintett kettős állampolgárok útlevelét be akarja vonni, védelmet biztosít az amszterdami polgármesternek és Ajan Hirszi Alinak,
a van Gogh-film forgatókönyvírójának, aki egyben parlamenti képviselő is, továbbá számtalan politikusnak, akiket egy, a van Gogh holttestére tűzött levélben a merénylő megfenyegetett. Azt, hogy minőségi változás történt a társadalomban, már Pim Fortuyn sikere is jelezte, akit ugyan megpróbáltak a klasszikus szélsőjobboldali skatulyába begyömöszölni, de ezeket a kereteket politikai hitvallása szétfeszítette, hiszen éppen az iszlám antiliberalizmusát tartotta fenyegetőnek a liberális holland társadalomra, ami merőben eltér a hagyományos szélsőjobboldali állásponttól.
A van Gogh-gyilkosság után megtörtént az addig elképzelhetetlen: a holland liberális sajtó olyan hangon írt az eseményekről, ami néhány éve lehetetlen lett volna. A The Telegraaf vezércikke szerint figyelmeztetni kell a fanatikusokat, hogy ne lépjék át a határt: ki kell tiltani a szélsőséges imámokat, a szélsőségeseknek otthont adó mecseteket be kell zárni. A Volkskrant szerint a muzulmánoknak meg kell tanulniuk, hogy egy szabad társadalomban nemcsak a kereszténységet, de az iszlámot is érheti kritika.
A németalföldi államban, ahol a hollandok harmada fél az iszlamista veszélytől, azóta erősödtek fel az ilyen és ehhez hasonló hangok, mióta több, az országban működő muzulmán szervezetről derült ki, hogy támogatják a terrorizmust, és mióta egyre nyilvánvalóbb, hogy a közösség jelentős része nem kíván semmilyen módon integrálódni a társadalomba, pedig a kívánt cél nem is az asszimiláció.
A holland hírszerzés szerint az elkövető kapcsolatot ápolt több terroristacsoporttal is, sőt, a gyilkosságot spanyolországi szervezetek rendelhették meg, és egy októberben Madridban megakadályozott merénylet szálai Hollandiába vezettek. Ezekre a bizonyítékokra már Gerrit Zalm miniszterelnök-helyettes is Európában szokatlan nyíltsággal mondta ki, hogy "ez a fajta radikalizmus sokkal rosszabb, mint korábban gondoltuk". Egy kormánypárti képviselő egyenesen olyan szavakat használt, amelyekért Saronnak vagy Putyinnak általában Canossát kell járniuk: "A dzsihád megérkezett Hollandiába, mert azt látjuk, hogy a terroristák el akarják pusztítani országunk társadalmi rendjét (
) Igen, ezek az emberek nem az életükön akarnak változtatni, hanem a saját hazánkban akarnak minket elpusztítani (
), őszintén remélem, hogy ezt ma már senki sem fogja letagadni, és cselekedni fogunk a demokrácia megvédése érdekében."
A rémisztő felismeréshez az a levél is kellett, amelyet a rendező holttestébe szúrtak, s amelyben nemcsak a film forgatókönyvíróját fenyegették meg, hanem
egész Hollandiát, egész Európát és Amerikát: "Amerika, te is meghalsz, Európa, te is meghalsz, Hollandia, te is meghalsz (
) a tüdőtökből szörny? sikolyok törnek majd elő, és a félelem fog elkábítani titeket azon a gyönyör? napon." Egy, az értékeihez szigorúan ragaszkodó, az erkölcsöt nem
relativizáló és egyenes tartású Európában ezt olvasva már azok a politikusok és értelmiségiek sem hunyhatnák be a szemüket, akik eddig nem akarták észrevenni, hogy nem Irakról, Izraelről, az elnyomott harmadik világról van szó, hanem egy Nyugat-ellenes dzsihádról.
Ebben az üzenetben a terroristák már arra sem vették a fáradságot, hogy kitaláljanak valamit a széplelk?
európai értelmiségieknek. Igaz, miért is tennék. Ismét lesz kényelmes magyarázat, maszatolás, csűrés-csavarás, csak nehogy szembesülni kelljen a valódi problémákkal. Pedig senki nem állíthatja azt, hogy Hollandia ne próbált volna mindent elkövetni, hogy minél előbb otthont biztosítson bármely menekültnek, bevándorlónak, hogy ne adott volna meg mindenkinek minden jogot. A bevándorlók számára nem követelmény, hogy megtanuljanak hollandul, saját intézményrendszerük van, ezek építésére gyakran az államtól kapnak pénzt, és nyugodtan tüntethettek a holland kormány ellen, amikor az megtagadta, hogy egy muzulmán férfi minden feleségét automatikusan Hollandiába vigye.
Nem véletlenül emlegették Hollandiát úgy, mint a multikulturalizmus paradicsomát, és a hollandokat, mint a tolerancia mestere-
it. A figyelmeztető jelekre hosszú időn keresztül Hollandia éppúgy nem figyelt oda, ahogy Franciaország, Spanyolország és mások sem. Franciaországban a fátyoltörvény tétova kísérlete azt jelzi, hogy a gallok már értenek valamit a problémából, a spanyol kormány lépései viszont azt, hogy semmit nem értettek meg. Hollandia talán most rádöbbent valamire, és talán törvényszerű, hogy épp az az ország fogalmazza újra a tolerancia határait, amely elsőnek taposta ki annak ösvényeit.
A multikulturális társadalom alapja a békésen együtt élő kultúrák ideálja, azonban az elmélet abból indul ki, hogy minden kultúra minden képviselője toleráns. Ezért soha nem tette fel a kérdést (nem is tudta értelmezni), hogy mit lehet tenni akkor, ha bármely kultúra vagy annak egy szegmense fenyegeti értékeinket. Jogunk van ahhoz, hogy megvédjük saját értékeinket, jogunk van ugyanazt a tiszteletet megkövetelni, amit a másiknak megadunk? A posztmodern nyugati kultúra a toleranciára, a vallások, etnikumok és ezek szokásrendszerének kölcsönös elfogadására épít. De ha minden kultúra egyenrangú, akkor az a kultúra is egyenrangú, amely ezt az eszmét elutasítja, amelyik nem hisz a demokráciában és a szabadságban, vagyis éppen a tolerancia ellen küzd. Ez esetben intolerancia fellépni az ilyen törekvések ellen, intolerancia büszkének lenni vívmányainkra? Politikai inkorrektség? Hiszen nemcsak megkérdőjelezi a multikulturalizmus sikerét, de a rasszizmus veszélyét is magában rejti. Vagy ismerjük el, hogy mégsem egyenlők a különböző kultúrák – amivel ismét a rasszizmus csapdájába esünk?
Miközben ezek a súlyos kérdések egyre nyomasztóbban nehezednek a nyugati, szekularizált befogadó társadalmakra, riasztóan kevés válasz született rájuk, mintha mindenki csak prolongálni kívánna – az ENSZ-től az EU-ig. A megfogalmazott válaszok többsége pedig biztos tévutakra vezet, vagy értetlenséget és a lényeget messziről elkerülő vitákat generál, pártpolitikai civakodássá
süllyesztve, komolytalanná téve minden lehetséges diskurzust.
Az idegengyűlölet elfogadhatatlan, a mecsetek felgyújtása, a vallás- és szólásszabadság korlátozása nem megoldás. Viszont az sem megoldás, hogy egy olyan ideológia számára, amelynek nyílt célja a nyugati társadalmi rend elpusztítása, zsarolása, ugyanolyan lehetőségeket adunk, mint egy demokratikus eszmének, és különösen nem lehet az ilyen ideológiákat mentegetni, bármilyen terroristaszervezetet támogatni. A mi válaszunk nem a zéró tolerancia, de nem is a gyáva önfeladás, a mi válaszunk csak a követelés lehet: tessék minket is tiszteletben tartani! A mi szokásainkat, kultúránkat, értékeinket. Tessék tiszteletben tartani a szólásszabadságot, a sajtószabadságot, a nők jogait, a világi berendezkedést és a kritika szabadságát, akkor is, ha azzal nem értenek egyet. Az európai muzulmán vezetőknek dönteniük kell, mert a szabadjára engedett iszlamisták már nem is egyszer lépték át a Rubicont, és most már rajtuk a sor, nekik kell megtenniük azokat a bizonyos bizalomerősítő lépéseket, és meggyőzniük arról Európát, hogy nem fogadják el a terrorizmust, harcolnak ellene, tiszteletben tartják a befogadó ország törvényeit, kultúráját, és nem muzulmán Európát akarnak, hanem a világi európai országok történetesen mozlim polgáraivá kívánnak válni.
El kell dönteniük, hogy az at-Tauhid al-Iszlami terrorszervezetet követik, vagy Tantaoui sejket, a kairói imámot, akinek nemrég volt mersze a franciaországi muzulmánokat figyelmeztetni arra, "hogy kötelességük alkalmazkodni annak az országnak a törvényeihez, ahol élnek".
2004. 11. 12. (VIII/46)
