Gerendás Péter és Dani Fotó: MTI
– A holokauszt hatvanadik évfordulóján jelenik meg a nyolcadik lemezem, amire már nagyon régóta készültem.
– Feltételezem, hogy nem az előző CD óta eltelt két évre gondolsz.
– Nem, inkább az elmúlt negyvennyolc évre, mivel én 1956-ban születtem.
Tematikailag ez a legegységesebb lemezem, mert bár a holokauszttal kapcsolatos téma egy-egy dal erejéig mindvégig jelen volt, a téma teljes feldolgozása ezen a CD-n jelenik meg először. Én tizenkét évvel a deportálások után születtem, és a családom által átélt traumák miatt régóta készültem arra, hogy megírjam és felénekeljem ezt a lemezt. A rokonaim emlékének szerettem volna adózni. Van egy olyan mondat a lemezborítón, hogy ez a lemez azoknak az emlékére készült, akik a rokonaim voltak, és itt felsorolom a nevüket, noha soha nem ismerhettem meg őket. Van egy fotó az íróasztalom fölött, amely a húszas évek közepén készült, és tizenhárman vannak rajta a családomból, köztük az apám, aki ötéves lehetett akkoriban. Ha ugyanezt a képet negyvenötben meg akarták volna ismételni, ezeknek a személyeknek már több mint a fele nem szerepelhetett volna rajta. És nem csak a képről hiányoznak.
Azzal együtt, hogy én személyesen nem ismerhettem azokat akik eltűntek a fotóról, csak családi elbeszélésekből, nekem mégis hiányoznak. Hiányoztak az életemből, csak könnyek formájában jelentek meg, mégpedig a családtagjaim arcán, amikor beszéltek róluk. Az átélt borzalmakról soha nem beszéltek, se az apám a munkaszolgálatról, se az anyám a koncentrációs táborról, ezeket még szóban sem szerették volna újra átélni. Tehát ilyen előzmények után érlelődött meg bennem sok-sok éven át a gondolat, hogy én ezzel tartozom.
Addig nem tudtam volna megnyugodni, ameddig ezt a lemezt meg nem csinálom.
Most már nyugodt lélekkel végzem az utolsó simításokat a következő lemezemen.
– Tehát nem is annyira a többi lemez és az általad kipróbált sokféle stílusirányzat volt erre az előkészület, inkább magadban készültél rá?
– Igen, ez egy emléklemez, az is a címe, hogy Memento. És fontosnak tartom azt is, hogy egy kicsit a társadalom is emlékezzen velem együtt.
– Hogy látod, mennyire van szüksége jelen pillanatban a társadalomnak az emlékeztetésre, hogy áll ma a helyzet ezen a területen?
– Most alapvetően optimista vagyok a helyzettel kapcsolatban, úgy látom, hogy a pártok egymással versengve igyekeznek elhatárolódni a szélsőséges jelenségektől. A szélsőjobboldali elveket valló párt kiesett a parlamentből, ami szerintem óriási dolog. Ezen túlmenően van egy nagyon erős országa a zsidóságnak, Izrael, s ez 44-ben nem volt. És van még valami, ami nem volt 44-ben, az internetnek köszönhető nagyon gyors kommunikáció. Arról, ami ma négykor történik, abban a pillanatban értesülnek a világ minden táján. De hogy ne legyen annyira szép a kép, azt azért el kell mondani, hogy az emberek szívében élő gyűlölet mit sem változott az elmúlt évtizedekben. A kisfiam már az
óvodában találkozik ezzel, ha nem is a származása miatt, hanem azért, mert egy fejlődési rendellenességgel született, egy esztétikai hiányossággal, és emiatt mindennap éri valami kellemetlenség az iskolában.
A gyűlölet vírusa sajnos már a gyerekeknél megtapasztalható, és nem változik jelentősen felnőttkorban sem. Tehát különösebb illúzióim nincsenek, hogy ne lehetne újra feléleszteni a gyűlöletet, mégis alapvetően hiszek abban, hogy nem csak jelképes, hogy Európa része vagyunk.
– Tehát úgy érzed, hogy aktivistaként ebben a pillanatban nem kell annyira jelen lenned?
– Valóban így érzem, és az antifasiszta aktivitásomból némileg vissza is vettem, mert úgy érzem, nincs okom a pesszimizmusra. Ami persze nem jelent teljes kivonulást, bizonyos felkéréseknek továbbra is eleget teszek.
Ugyanakkor csak néhány elszigetelt szélsőséges megnyilvánulás történik, és remélem, hogy törvényi szinten is megvalósul a védekezés ezekkel szemben. A gyűlöletet pedig apró lépésenként kell megpróbálni kiseprűzni az emberek lelkéből, úgy érzem, én is teszek egy-egy pici lépést naponta ez ügyben. Ez a lemez is talán egy ilyen apró lépés. Ha valakinek a fejében esetleg nem tiszta, hogy mi történt hatvan éve, a lemezt végighallgatva talán megérti, hogy ezek valóságos események voltak.
– Gondolod, hogy ezek az apró lépések nem vesznek el ebben a megasztáros világban, ahol azok, akik zenélnek is meg gondolkodnak is, klubokban lépnek fel, miközben a sztárocskák teljesen kitöltik a médiát?
– Ez a fajta médiahelyzet valóban nem kedvező, de én abban hiszek, hogy hosszú távú dolgokban kell gondolkodni. Az ember művészi élete tele van kínlódással, mire eljut egy valóságos népszerűségre és ismertségre, ám ez tartós is tud maradni, hiszen én is három évtizede vagyok pályán. Erre nincsen garancia, ha valakit üzleti okból egyik percről a másikra főműsoridőhöz juttatnak. Persze szeretném, ha nagyon sok emberhez eljutna, amit csinálok, bolond lennék, ha arra törekednék, hogy minél kevesebben halljanak. De ebbe bele kell nyugodni, és ha az ember igazi nagy művészeket, írókat, festőket vesz példának, szerintem nem rossz alternatíva az éppen futó divattal szemben egy rétegízlést kielégíteni. Én büszke vagyok az én rétegemre.
– A kisfiad, aki most hétéves, dobol, és fantasztikus tehetségnek számít. Nem félted ettől a pályától?
– Ő valóban egy csodálatos tehetség. Az, hogy valaki hétéves korban ilyen szinten muzsikáljon, tudomásom szerint egyedülálló a világon. Hároméves korában vettem észre, hogy különleges ritmusérzéke van, mára a századik fellépésén is túl van, és szemmel láthatóan nagyon élvezi. Nála jelent meg egy fejlődési rendellenesség, de cserébe azért, ami nincs neki, ezt a csodát kapta a kezébe. Kiemelkedő intelligenciát, érzelmi gazdagságot kapott, ami kárpótolja az esztétikai hiányosságért. Ő ezt meg is érti, ami persze nem jelenti azt, hogy nem fáj. A mostani házasságomból ő a legidősebb, most várjuk az ötödik gyermekünket. A feleségemmel együtt azt tudatosítjuk benne, hogy mindenkit lehet valamiért csúfolni. Az egyiket azért, mert sovány, a másikat azért, mert kövér, vagy eláll a füle. Valami mindenkiben van, amibe bele lehet kötni, és sajnos az emberek rendszerint meg is találják ezt a pontot. Ezen nem érdemes bánkódni.
Én azt mondom neki, hogy az elszenvedett bánat és persze az öröm, amit az ember átél, valahol majd a művészetében megjelenik. Ezért nem is féltem őt.
2004. 12. 23. (VIII/52)
