hetilap

Izrael-ellenes tüntetés Madridban. Felcserélődtek a szerepek Fotó: Reuters

"Ó, talán mindannyian (ti. a palesztin források) hazugok?" – hangzott az újságírói profizmusra és elkötelezettségre utaló válasz. Az említett vitapartner ezt hallva joggal feltételezte, hogy Koppel nem igazán érti, mi folyik arrafelé, ezért finoman megkérdezte: "Érti, hogy ha nem védjük meg magunkat, akkor elveszíthetjük az életünket, egyenesen az országunkat is elveszíthetjük?" És Koppel szemrebbenés nélkül válaszolt: "Igen, azt gondolom, hogy elveszíthetitek az országotokat. Azt gondolom, hogy Izrael végének kezdetét láthatjuk ma."

Koppel később tagadta a kijelentéseket, védekezése azonban gyengére sikerült. Elég csak az ő tudósításait, a BBC, a
The Guardian vagy bármely más médium dzsenini tudósításait felidéznünk, hogy a történet nagyon is hihetőnek hangozzon. Fiamma Nirenstein olasz újságírónő, aki a
Gli antisemiti progressisti (A haladó antiszemiták) cím? könyvében feleleveníti az esetet, nem az első, aki leírja, hogyan folyt a csata a terroristák által teljesen aláaknázott városban, s hogyan torzították el a történteket a Palesztin Hatóság, a különféle segélyszervezetek tagjai, vagy akár az UNRWA vezetője, Terje Larsen. Azonban úgy tűnik, hogy minden magyarázat lepattan a magát értelmiséginek nevező mainstreamről. Az izraeli arab Muhammad Bakri
Dzsenin, Dzsenin cím? propagandafilmjét, amely tovább élteti a nemzetközi szervezetek által is sorra megcáfolt rágalmakat, európai diadalmenet kíséri, egymás után kapta a rangos díjakat, mert a nyugati baloldal fittyet hányt minden tényre. A helyzet abszurditása: Bakri nemcsak leforgathatta filmjét, de az izraeli legfelsőbb bíróság védelmébe is vette, és a rendező továbbra is ünnepelt művész Izraelben, miközben a nyugati baloldal és az arab világ azt ünnepli, hogy "őszintén beszél" az "izraeli mészárlásról, apartheidről". Azon senki nem tűnődik el, hogy ha Izrael valóban az lenne, aminek látni szeretnék, akkor ez a film aligha létezne, de legalábbis Bakri nem élne, pláne nem profitálna ilyen szépen a bevételekből.

Vagyis Koppel kiszólása nagyon is hihető. Az általa képviselt baloldal Izrael elleni dühének már réges-régen nincs köze a palesztinokkal való szolidaritáshoz, Izrael politikájának kritikájához vagy az "egyszer?" anticionizmushoz, hanem egyre nyíltabban tagadja Izrael jogát a létezésre. Valószínűleg Koppel és társai soha nem mernének leírni ilyet a világ egyetlenegy országáról, még a leggyűlöletesebb diktatúrákról sem, hiszen legalapvetőbb baloldali értékeiket, a népek önrendelkezései jogát tagadnák meg vele. Márpedig ha az ilyen kijelentések egyedül Izraellel kapcsolatban bukkannak elő, és Izraellel szemben politikailag korrektnek számítanak, míg bármely más országgal szemben szalonképtelennek, akkor Nirenstein szerint nyugodtan beszélhetünk antiszemitizmusról. 

Koppel viselkedése, az a tény, hogy szavai nem keltettek különösebb botrányt azokban a körökben, amelyek máskor sokkal kevesebbért fejeket követelnek, alátámasztani látszanak az olasz újságírónő szavait. Ez a fajta antiszemitizmus azért tűnik különösen ijesztőnek, mert nem a hagyományosan antiszemita szélsőjobbhoz, hanem a toleráns, a "régi" antiszemitizmus elleni küzdelem élharcosához, a baloldalhoz kötődik. A könyv alcíme
(A régi gyűlölet új formája) is arra utal, hogy ugyanarról az antiszemitizmusról van szó, mint eddig, csak új formában. Az antijudaizmus a zsidót mint vallást nem tolerálta, a hagyományos antiszemitizmus a zsidót mint embert, az anticionizmus antiszemita (tehát nem a minden nemzeti érzést elutasító) vetülete pedig a zsidót mint népet nem fogadja el, és egyedül a zsidóságtól tagadja meg a nemzeti identitás jogát. 

Nirenstein Emile Fakhenheimet idézve felsorolja az antiszemitizmus három fázisát. Az első fázisban az antiszemita azt mondja: "Nem élhettek közöttünk mint zsidók." A másodikban: "Nem élhettek közöttünk." A harmadikban: "Nem élhettek." Az anticionizmus jelenleg az első fázisban tart. Ugyanazok a személyiségek, politikusok támadják Izraelt, vonják kétségbe a létezéshez való jogát, akik másnap kipával a fejükön suttogják egy holokausztmegemlékezésen, hogy "soha többé" – miközben nem veszik észre, hogy épp ők adják a lovat azon terroristák alá, akik befejeznék Hitler művét. Az elmúlt évek fejleményei, a szégyenletes durbani konferencia, az iraki háború "béketüntetései", a haladó és mértékadó sajtó Der Stürmert idéző társításai, karikatúrái alapján csak két következtetést vonhatunk le, és mindkettő egyformán súlyos. Az egyik az, hogy a baloldali értelmiségieknek, újságíróknak, politikusoknak fogalmuk sincs, mit beszélnek, a másik, hogy nagyon is tudják. A gázai kivonulás egyoldalú terve sem gondolkoztat el senkit azzal kapcsolatban, hogy hányszor fordult elő a történelemben, hogy egy háborúban győztes fél területeket ad át az őt megtámadó vesztes félnek, amely azóta sem mondott le megsemmisítéséről. Ehelyett a verkli tovább forog – a kivonulást eltervező Saron változatlanul háborús bűnös, főmumus, Izrael pedig mániákus megszálló. Nagyon úgy tűnik, hogy a legkevésbé sem számít, hogy Izraelnek milyen kormánya van, milyen lépéseket tesz. A nyájas, békeszerető "megmondó emberek" egyetlen lépést fogadnának el, ha Izrael jámboran felszámolná magát. Utána szép megemlékezéseken állnának díszsorfalat, és suttognák újfent, hogy "soha többé". 

Miközben a Közel-Keleten valóban történtek biztató fejlemények, sok minden továbbra is óvatosságra int, ezért nem árt visszaemlékeznünk, hogy a jelen helyzetért a nyugati baloldal komolyan felelős. Fiamma Nirenstein az újfajta (bár gyökereiben nagyon is régi) antiszemitizmust próbálja megragadni és elválasztani Izrael lépéseinek jogos kritikájától és azoktól a nézetektől, amelyek minden nemzeti identitást elutasítanak, így a cionizmust is. A vállalkozás nyilván nem lehet tökéletes, hiszen nehéz tudományos összefoglalást írni arról, amiben benne élünk. A téma kevésbé feldolgozott, s történelmi okokból jóval kisebb a baloldali antiszemitizmust tárgyaló munkák száma. Nirenstein munkájának azonban az erénye is úttörő jellegében rejlik: nem a tudós, hanem a krónikás, a szemtanú igényével összegzi a második intifáda során gejzírként feltörő baloldali antiszemitizmust és okait.

A nácizmus tombolása teljesen háttérbe szorította a baloldali antiszemitizmust, de 1967 után a Szovjetunió akkor már régen létező anticionista kampánya kezdte meghozni gyümölcsét. A jóindulatú és az antiszemitizmusát a soá után rejtegető baloldal egyaránt nagyon hamar elfeledte az Izrael iránti szimpátiát. A győztes Izrael már nem áldozat, már nem kell szeretni és dédelgetni, akkor sem, ha megtámadják – a szovjet propaganda például bravúrosan hitette el, hogy a jom kippuri háború izraeli agresszió volt. Vagyis a hatnapos háború utáni villámgyors pálfordulás egyik oka, hogy szovjet segítséggel felszínre tört a kommunista antiszemitizmus, a másik pedig az, hogy Izrael kilépett a neki rendelt áldozatszerepből. A lényeg nem változott, továbbra is Izrael az, amelynek létét fenyegeti az arab világ, de nagy létszámú arab népesség került izraeli fennhatóság alá, amelyre rá lehetett testálni a szeretni való áldozat szerepét. A Szovjetunió és a nyugati baloldal feltalálja a palesztin népet, amely előtte senkit sem érdekelt, és utána sem nagyon – csak ha Izraellel került konfliktusba. Akkor viszont kiváló tanácsokat kap: az algériai információs miniszter, Muhammad Jazid ajánlja 1974-ben, hogy harcukat szabadságharcnak állítsák be, míg Vo Nguyen Giap azt súgja meg, hogy mindez – a vietnami háború során bevált PR mintájára – hogyan érhető el: a média és nyugati baloldal segítségével. 

Amikor a hatnapos háború után Nirenstein után visszatért a kibucból Firenzébe baloldali barátaihoz, ledöbbentette a feltűnően gyors váltás. A kommunista L\'Unità már június 14-én tobzódott a végre szabadjára engedett érzelmekben, arról beszélt, hogy Izrael megszületésének egyetlen célja a Közel-Kelet elfoglalása volt, a zsidó intellektuelek pedig igyekeztek megfelelni baloldali barátaik elvárásainak. 

Néhány héttel előtte a L\'Unità aligha mert volna hasonló hangnemben írni, s naivság azt feltételezni, hogy a felháborodás ereje késztette a 180 fokos fordultra. A baloldal megtalálta antiszemita elődjeit, h? maradt kommunista, szovjetbarát politikájához, míg a jobboldali sajtó híven kommunistaellenességéhez Izraelt éltette: "Izrael a mi jövőnk". A
L\'Occidentale már 1973-ban azt emelte ki, hogy "Izrael – Nyugat". A jobboldal azóta is ezt a vonalat követi (gondoljunk arra, hogy Berlusconi, Aznar, Angela Merker – vagy legújabban Orbán Viktor – sokkal egyértelm?bben állnak ki Izrael mellett). Ebben Nirenstein meglátása szerint annak is szerepe van, hogy a jobboldal értékeli azt a fajta hősiességet, amivel a baloldal képtelen megbarátkozni, legyen szó katonai bátorságról vagy az egyszerű, átlagos emberek hősiességéről. A pincér, a buszsofőr bátorságáról, ami merényleteket hiúsít meg, és ezzel életeket ment. A baloldal láthatólag nem érti, hogy óriási különbség van az öngyilkos merénylő és a másik oldalon Mikhail Sarkasov, Baruch Neumann vagy a kivételes lelkierőről tanulságot tevő arab tinédzser, Rami Muhammad önfeláldozása között. A terrorista azért "áldozza" fel életét, hogy öljön, míg a Neumannok azért kockáztatnak, hogy életet mentsenek. Az önmagából kifordult értékrendszert követő tévécsatornák, publicisztikák számára azonban a terrorista a sztár: az ő nevét, utolsó üzenetét közlik, az ő családját látogatják meg, míg a merényletet megakadályozó valódi hősök neve, személye és arca rejtve marad a nyugati médiában – mintha félnének attól, hogy emberközelbe hozzanak, bátornak mutassanak be egy izraelit (még ha arab–izraeli is), aki terroristákkal veszi fel a harcot. Pedig – mondja Nirenstein – ezek a néha nyegle, bulizós fiatalok, yuppie-k által megélt civil (és persze nemcsak civil) kurázsi tartotta a lelket a társadalomban, és bizonyította a demokrácia erejét. Ezen a ponton Nirenstein mintha Fallaci makacsul ismételgetett szavait elevenítené fel, amelyekben a másik
donna fiorentina egy értékeire büszke, szabad és bátor Európát követel. 

Ezzel szemben hősként ünneplik, ünnepelték a revizionista történészeket, azokat az izraelieket, akik szerint a deheroizáló, posztcionista, a nyugati baloldalra is jellemző önsanyargató önvizsgálat hozza el a békét, holott ez a gondolkodás kudarcot vallott. Az önfeladó revizionizmus az arab világ számára önigazolás volt, megerősítette az áldozattudatot, és egyúttal felébresztette a győzelem reményét. Minden izraeli engedmény Oslótól a libanoni kivonulásig újabb győzelem volt, és azt sugallta, hogy a békeaktivisták által befolyásolt nyugati (típusú) társadalom gyenge és megvetendő. Szeptember 11. – írja Nirenstein – óriási médiagyőzelem volt a terroristák számára, az első nagy muszlim győzelem Bécs 1683-ban meghiúsult ostroma óta, amelynek traumája elindította az iszlám világ gyengülését. A baloldal által ünnepelt revizionista izraeli történetírást nem követte arab revízió, sőt ezután még inkább megerősödött az antiszemitizmus a muszlim világban, ahogyan a nyugati önostorozást is a szeptember tizenegyedikei merényletek követték. Mindebből Nirenstein azt a következtetést vonja le, hogy a terrorizmus elleni harc nem elválaszthatatlan a baloldali antiszemitizmus elleni harctól. Az új zsidóellenesség eltereli a figyelmet a valós problémákról, és azok az okok (áldozatkultusz, önfeladás, erkölcsi relativizmus) táplálják a terrorizmust is, amelyek hozzájárulnak diadalához.

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek