Kövér László és Orbán Viktor: a Fidesz nyerő és vesztő embere Fotó: Vörös Szilárd
A baloldali liberális ifjúsági szervezetként megalakult, majd 1990-ben ugyanezen a platformon parlamenti mandátumot szerzett Fidesz vezetői, a várakozásukhoz képest fájdalmas csalódást okozó 1994-es választásokat követően helyesen ismerték fel, hogy a két nagy és erős baloldali párt, az MSZP és az SZDSZ mellett számukra nem sok babér terem a politikai mező bal oldalán, ezért 1995-től kezdődően tudatosan és szisztematikusan váltottak politikai irányt, és mára a jobboldal egyetlen érdemi szereplőjévé váltak. A kezdetben tisztán haszonelvű, pragmatikus politikai fordulat azonban valóságos metamorfózist is létrehozott a Fidesz vezetői között. A változásokat hitelesen képviselni nem tudó vezetők eltűntek a párt éléről
(Deutsch Tamás, Szájer József), az új arcok (Pokorni Zoltán, Schmitt Pál, Rogán Antal) és az irányváltásban aktív régiek (Kövér László, Áder János) egyre jobban belenőttek a szükséghez igazodóan mérsékelt vagy acsarkodó jobboldali szerepekbe.
A Fidesz vezetői azt is felismerték, hogy ahhoz, hogy stabil riválisai lehessenek a szocialistáknak, erős tömegbázissal, bármikor mozgósítható tagsággal vagy szimpatizáns tömegekkel kell rendelkezniük, olyan hívekkel, amilyenekkel 1998-ban kormányra kerülésükkor még nem rendelkeztek. A ma már Fidesz-tagok vagy polgári körös aktivisták döntő többségét a korábban erős pártoktól, az MDF-től, a KDNP-től, a kisgazdapárttól, és a MIÉP-től csábították el, azzal hogy fokozatosan kisajátították azokat a témákat, amiket korábban ezek a mára már jelentéktelenné zsugorodott pártok képviseltek.
A Fidesz vezetőinek egy része számára láthatóan politikai dilemmát okoz, hogy a rendszerváltás utáni hagyományőrző, konzervatív magyar jobboldal kevéssé hasonlít a nyugat-európai, vagy még kevésbé az észak-amerikai jobboldalra.
A Fidesz vezetőinek egy része számára láthatóan politikai dilemmát okoz, hogy a rendszerváltás utáni hagyományőrző, konzervatív magyar jobboldal kevéssé hasonlít a nyugat-európai vagy még kevésbé az észak-amerikai jobboldalra. Az amerikai és a nyugati jobboldal közös jellemzője a kapitalizmus elfogadása, a piacbarát politika, a magántulajdon tisztelete, a kollektivizmus elutasítása. A 20. század végének meghatározó nyugati jobboldali politikusai Ronald Reagentől, Margaret Thatcheren keresztül Helmut Kohlig ezen a platformon újították meg saját politikai szervezetüket, juttatták pártjaikat több választáson keresztül is kormányzati pozícióba, úgy hogy országaikat kivezették a hetvenes évek végének, nyolcvanas évek elejének gazdasági és morális válságából, megerősítve nemzeti öntudatukat, de egyúttal új alapokat teremtve az euro-atlanti együttműködésnek is. A nyugati jobboldalisággal szemben a tradicionális magyar jobboldal antikapitalista, verseny- és piacellenes, a magántulajdonnal szemben erős fenntartásokkal viseltetik, a külföldi tulajdonnal szemben nyíltan ellenszenvező, etatista (vagyis államközpontú) és erősen kollektivista.
A külpolitikát tekintve a nyugati jobboldal – mint ahogyan az utóbbi években láthattuk – erősen megosztott. A francia és a német jobboldal hagyományosan erős fenntartásokkal viseltetik az USA-val szemben (egyes megnyilvánulásaikban, kifejezetten Amerika-ellenesek), a Közel-Kelet kapcsán pedig, a németek inkább közömbösek Izrael biztonsági érdekeivel szemben, a franciák pedig egyértelműen és kritikátlanul arabbarát politikát folytatnak. Ezzel szemben az európai jobboldal másik irányzata, a brit konzervatívok, a spanyol jobboldal és a Berlusconi vezette olasz jobboldal, egyértelműen Amerika-barát, a Közel-Kelet vonatkozásában pedig, különösen Aznar volt spanyol miniszterelnök, és Berlusconi olasz miniszterelnök, inkább Izrael-barát politikát folytat, ezzel is kiváltva baloldali riválisaik ádáz haragját.
A magyar jobboldal tradíciója ezekben a kérdésekben egyértelműen az Amerika- és Izrael-ellenes vonulathoz kapcsolódik, miközben Orbán Viktor személyesen a legjobb kapcsolatokat az ebben a kérdésben ellentétes oldalon álló Berlusconival és Aznarral ápol (mindketten részt vettek a Fidesz 2002-es kampányában).
A Fidesz és Orbán Viktor politikai lépéseit szemlélve, a nyár folyamán többen érezték úgy, hogy a jobboldal vezetői elég erősnek érezték pozíciójukat ahhoz, hogy a 20. század elejének vacak jobboldali tradíciójával szakítva egy modern konzervatív erőként jelenjenek meg. Ezt a látszatot erősítette Orbán Viktor izraeli és amerikai útja. Az utcai hangulatkeltést szolgáló politizálásnak, amely a 2002-es első választási fordulót követően vált Orbán fontos eszközévé, amelynek lényege a politikai hívek lelkesedésének és az ellenféllel szembeni indulatának szinten tartása. És szintén a változás lehetőségére utalt Orbán Viktor televíziós vitája Gyurcsány Ferenc miniszterelnökkel. Ebben a vitában optimizmust keltő volt, hogy immár nem arról szólt, hogy ki a hazafibb, és ki árulja el a hazát, hanem a gazdaság helyzetéről és az ország jövőjéről szólt a diskurzus. Az optimizmust azonban kétségtelenül csökkentette, hogy Orbánnak a kormányzatot bíráló megjegyzései inkább balról támadták Gyurcsányt és azt kérték számon, hogy az állam miért nem költ több pénzt bizonyos programokra.
Aláásta Orbán váltási kísérletének hitelét az is, hogy mindeddig látványosan kerülte az elhatárolódást azoktól a szélsőséges orgánumoktól, amelyeket korábban miniszterelnökként is, és ellenzéki vezérként is – nyilván ezen orgánumok közönségének megnyerése érdekében – kitüntető figyelemben részesített. Az új politika gyökereinek gyengeségét jelzi, hogy sem a Magyar Rádió Vasárnapi Újság cím? műsora, sem a Demokrata cím? szélsőséges lap, sem a jobboldali indulatkeltésre nyitott közönségük nem érezheti úgy, hogy Orbán másként gondolkodna, mint ők.
A nyár végi tusnádfürdői beszéd, amelyben a baloldallal kapcsolatosan félreérthető, a beszéd kritikusai szerint burkoltan antiszemita (vagy akként érthető) megjegyzés pedig sokat rontott azon az imidzsépítésen, aminek keretében a volt miniszterelnök Jeruzsálembe is ellátogatott. Bár kétségtelen, hogy az ominózus félmondat a beszéd hivatalos, írott verziójából kimaradt, Orbán elmulasztotta az alkalmat, hogy a nyilvánosság előtt jelezze, rosszul vagy félreérthetően fogalmazott, és sajnálja, hogy ezzel sokakat megsértett. A sajnálkozás elmaradása kérdésessé teszi, hogy a tradicionális magyar jobboldal "genetikai alapú" politizálásától ténylegesen el akar-e szakadni a Fidesz elnöke.
A nyár záróakkordja – Orbán Kövérrel közös fellépése Kőszegen – ismét csak illúziórombolóra sikerült. Kövér Lászlóról tudni kell, hogy az utóbbi tíz évben mindig ő volt az MSZP csodafegyvere, akárhányszor megszólalt, az MSZP korábban passzív szavazóit sikerült mozgósítani. Sokak szerint személyének elévülhetetlen érdemei voltak a szocialisták 2002-es választási győzelmében. Az érthető, hogy Orbánt régi barátság köti Kövérhez, az azonban már kevésbé, hogy ennek a barátságnak a jegyében miért jutalmazza párton belüli tisztségekkel azt a politikust, akinél kevesen ártottak többet saját pártjuknak. Az pedig, hogy az együttes szereplés során ismét piacellenes és antikapitalista talajról támadta Orbán az MSZP-t, azt bizonyítja, hogy azoknak, akik egy nyugati értelemben vett modern jobboldali párt megjelenését várják, még jó ideig várniuk kell. Orbán vagy nem képes, vagy nem is hajlandó ilyen párttá alakítani azt a politikai formációt, amelyet jelenleg éppen Fidesz–Magyar Polgári Szövetség néven vezet, de amely valójában az FKgP, KDNP, MIÉP néven már megbukott jobboldal továbbélését jelenti.
2005. 09. 02. (IX/35)
