– Az emberek többségének azért nehéz magával szembenéznie, mert attól tart, hogy valami csúnyával fog találkozni. Én viszont kiskorom óta úgy érzem, hogy az élet, a létezés lehetosége felfoghatatlan szerencse, titokzatos ajándék, sot minden egyes ember magában véve csoda: képes reflektálni önmagára. Tudata van és szíve, neki egyedül a földön. Kivételes megtiszteltetésnek tartom, hogy megszülethettem.
Szerencsés alkat, ha ötvenhat évesen ilyeneket gondol. Én azt tapasztalom, hogy sok ember pályája negyven-ötven éves korától már inkább lefelé hanyatlik.
– Ha az embernek sikerül túljutnia az öregedés kataklizmáján, a középkori válságon – ez sokkal nehezebb életszakasz, mint például a kamaszkorunk volt – akkor olyasmi következhet, ami sokkal tartalmasabb, mint ami eddig történt. És bármilyen meglepo, élvezetesebb is.
Mikor jelentkezik ez a középkori válság?
– Úgy negyvenöt és ötvenöt között. Vízválasztó. Újra össze kell rakni magunkat úgy, hogy ebben már nem segíthetnek a szüleink, se senki emberfia. Van egy életkor, amelyik nem turi tovább az élethazugságot, amikor az embernek újra meg kell határoznia önmagát – vagy egy véglegeset és többé jóvátehetetlent hazudva, vagy a hazugságot megszüntetve. Vagy beleöregszel, netán belehalsz, hogy nem vagy képes oszintén vállalni magad, vagy a felismerésektol megerosödsz. Felmagasodsz, és adni kezdesz, ahogy még sose tudtál.
Arról van szó, hogy az ember életének elso harminc-negyven éve benyújtja a számlát? Mondjuk ekkor döbben rá az illeto, hogy amit addig elért, az egy nulla?
– Nem volna szabad senkinek se azt mondani, hogy o nulla. Az embernek szabad akarata van. Felnézhet az égre, és belenézhet önmagába is. Ez páratlan.
Na de mit tud mondani egy alkoholistává züllött, szétesett családú, éppen munka nélkül tengodo embernek?
– Menjünk vissza oda, miért tartom megtiszteltetésnek a megszületésemet. Például azért, mert 1949-ben születtem. Ez azt jelenti, ha négy-öt évvel elobb születtem volna, szinte biztos, hogy megöltek volna. Heidegger, a filozófus fomuve, a Lét és ido utolsó mondatában azt kérdi: „Miért van egyáltalán valami, és miért nincs sokkal inkább semmi?” Ez az egyetlen kérdés. Bárki, aki ezt a mi beszélgetésünket olvasva hajlandó egy pillanatra elgondolkodni azon, mennyivel valószínubb lenne, hogy o semmi se legyen, még muslinca se, nem hogy ember, aki képes megismerni magát önnön létezése tükrében, az el fogja ismerni, hogy önnön életével egy már-már hihetetlen lehetoséget kapott.
Önmagában ez hálára ad okot?
– Szerintem igen. Nem csak moziba járhatsz, de gondolkodni, alkotni, tervezni tudsz! Hány és hány élolény van, aki egyáltalán nem tud gondolkodni, legfeljebb érezni. Hány van, aki se érezni, se gondolkodni nem tud, csak éppen létezik, mint egy harmatcsepp a füvön.
Sok ember nemhogy nem örül a létezésnek, de meg sem gondolja.
– Nézze, a szenvedés nevel. Minden attól függ, ki milyen választ tud adni a szenvedésre. Aki idoben eleget kínlódik, és nem futamodik meg eközben, az valahogy rájön, merre visz az út. A kínlódás már magában véve is jele valami újnak. Megszületni nehéz, fájdalmas.
A könyv szenvedéssel kapcsolatos részei személyes élményekbol fakadnak?
– Persze. Természetesen ugyanannyit kínlódtam, ugyanolyan gyakran éreztem nullának magamat, mint bárki más. Tizenegy éves koromig abban a tudatban éltem, hogy bukásra álló, rossz tanuló, rossz tornász, életképtelen kisgyerek vagyok. Annyira elviselhetetlennek találtak a Nádor utcai iskolában, hogy átlöktek egy másikba, az Irányiba, egy fiatal tanár nénihez, aki történetesen problémás gyermekekre szakosodott. Mit ad isten, két év múlva öt tantárgyból nyertem tanulmányi versenyt. A problémás ember éppenséggel többre hivatott. Tud valamit, és szenved is, olyasmiktol, amit az átlagos gyakran észre sem vesz. Akik nincsenek megelégedve magukkal, beledolhetnek a sárba is bánatukban, de egy sikeres életet is összekovácsolhatnak, már ha elkeseredettségük eléri azt a lángoló tüzességet, ami a valóságot folyékonnyá teszi.
Az Ön számára mi hitelesíti a sikert?
– Nem az elismerés, az is biztos. Nyugodtabban nézhet a tükörbe, akinek nem udvarolnak a hivatalok, sem a céhek, a cégek és a minisztériumok. Aki nem illik, az való. Valóságos. Világos?
Tehát: mi hitelesíti a sikert?
– József Attilának sem volt sikere, de a kevesek, akik figyeltek rá, pontosan tudták, ez egy nagyon tehetséges fiatalember, el kell olvasni, amit ír, oda kell figyelni arra, amit mond. A többi az emberrol úgyis kiderül majd a halála után. Az irodalomban purgatóriumba kerülnek a legnagyobb mesterek muvei is. Van, akié ott marad örökre, József Attiláé egy pillanatot sem töltött ott. Shakespeare viszont legalább száz évig nem volt nagy név. És nem volt az Bach sem, jó darabig. Pedig hát ok a legnagyobbak. De nem az számít, hogy az embert a világ tiszteli-e. Sot, miután a világi tisztesség ezer sebbol vérzik, az ilyen siker mindig problematikus. A legbecsületesebb emberek azok, akik teljes névtelenségben élik le az életüket. Nem olyan könynyu az. Senki nem hozza fel oket példaként semmire. Áttetszoek, akár a levego. Hatásuk észrevétlen, de elementáris. Hozzájuk képest egy író elveszett ember.
Ön szerint mit lehet tenni, hogy az ember ne legyen irigy a nála tehetségtelenebb, de mégis nagyobb sikereket eléro másikra?
– Mindenek elott be kell vallania, hogy irigy. Amikor megvallom neked, a másiknak ezt, még érzem, hogy irigyellek, de azért már egy kicsit jobb az egész. Végre nem kell ezt a szégyenletes titkot magamban tartanom. Megoszthatom veled. Minden baj kútforrása – irigységünk be nem vallása. A hosszan eltitkolt irigység gyulöletet fogan, a tartós gyulölet gonosszá teszi az embert. És ha visszamegyünk a legelejére, lehet, hogy eloször csupán egy vékony kis hangocska panaszkodott benned: én talán kevesebbet érek, mint o? De hát miért? Ez a kérdés, ha idejében fel mered tenni, ki mered mondani, értelmes. Hogy mi a helyes válasz, azon ötven évig gondolkodtam, de most, honlapom nyitóoldalára már öklömnyi betukkel írtam fel: Minden ember abszolút kivétel. Szóval értelmetlen irigyelni bárkit is: én, aki más vagyok, soha nem lehetek annyi, mint o. Még ha elveszem tole azt, ami az övé, akkor sem. Ellenkezoleg: akkor leszek végleg kevesebb.
Ez igaz, de az embernek van igazságérzete. Az olykor mondja, itt egy jellemtelen féltehetség, aki mégis mindig két kilométerrel elottem jár. Ez irritálhatja az embert, nem?
– Ha megítélek valakit, azt a bátorságot veszem magamnak, hogy leosztályozzam. Holott valójában nem biztos, hogy tudom, ki ez a valaki. Az ember bizonyos génekkel, bizonyos sorssal születik. A szabad, mégis értelmes döntés képessége – amivel egyedül az ember rendelkezik a létezok közül – az egyetlen, ami ezt a genetikai meghatározottságot felül tudja írni. Például azzal, hogy úgy dönt, megmondom neki, hogy irigylem. Ahelyett hogy tovább irigyelném. És akkor az már-már szerelmi vallomás. Az irigységét megvalló nem alázkodik meg, hanem ezáltal éppen hogy fölébe kerekedik a hitványságának. Már nem hitvány.
2006. 03. 10. (X/10)
