Julia Tyimosenko, az ukrán esélyes
A hivatalos adatok szerint Lukasenko az állampolgárok 82,6 százalékának bizalmát élvezi. A második helyen az ellenzéki Alekszandr Milinkevics végzett hat (!) százalékkal, az utána következő jelöltek még ennyit sem értek el.
Az elsöprő győzelem a szovjet időket idézi, amikor csak egyetlen párt jelöltjére lehetett szavazni; már csak ezért is gyanús az aktív voksolók rendkívül magas száma. Ennek ellenére nem kétséges, hogy mégiscsak Lukasenko a győztes, aminek több oka is van. Először is az Oroszországgal államszövetségi kapcsolatban álló Belorusszia, ha nem is európai mércével mérve, de viszonylag stabil országnak számít szociális és gazdasági értelemben, és ezt a stabilitást nyilván minden állampolgárának érdeke megőrizni. Már csak a szomszédos Ukrajna példája miatt is, ahol a „narancsszínű” forradalom óta nem lett jobb az életminőség, mindössze a vezető elit cserélődött le. Ráadásul Belorussziában nem voltak hangos, a felső vezetők korrupt ügyeivel kapcsolatos botrányok, ellentétben Ukrajnával, ahol ilyenre jócskán akadt példa mind a forradalom előtt, mind utána.
Lukasenko győzelmének másik oka az lehet, hogy határozottan tudott védekezni, nem törődve azzal, vajon mit szól erre a „demokratikus világ” – ráadásul olyan taktika segítségével, amely már a szovjet időkben nagyszerűen bevált. Nem sokkal a választások előtt a belorusz titkosszolgálat, amelyet stílszerűen azóta is KGB-nek neveznek, egy „nemzetközi összeesküvést” leplezett le, melynek főszereplőiként a hazai ellenzéket, valamint grúz kémhálózatokat nevezte meg. Előbbit azzal vádolták, hogy a választások napján tüntetést akar szervezni, melynek során bombarobbantást is tervez, hogy halottakkal és sebesültekkel gerjesszen zűrzavart a tömegben. A KGB videón be is mutatta az elfogott „spionokat”. A litván és ukrajnai grúz diplomaták feladata pedig az exit-pollok meghamisítása lett volna.
Szakasvili
2006. 03. 24. (X/12)
