hetilap

Nagyon fiatalon hagyta el Magyarországot. Tizenhat évesen mit élt meg a Rákosi-rezsimből?
– 1940-ben születtem Budapesten. Katonacsaládból származom, de édesapámat, aki pilóta volt, kiskoromban elvesztettem. A származásom miatt sokat szenvedtem az átkozott kommunista rendszerben. Hiába volt minden vágyam a továbbtanulás, nem engedték meg. Azt vágták gúnyosan a fejemhez, hogy „a te szüleid a múltban dőzsöltek”. 1954-ben, a március 15-ei iskolai ünnepségen kiálltam, és nyíltan megmondtam, hogy nem vagyok hajlandó a magyarok ünnepén a „Párttagsági könyv” című szovjet verset elszavalni. Emiatt édesanyámat bebörtönözték tizennyolc hónapra. Fekete hajjal ment el, és megőszülve láttam őt viszont 1956. november 3-án. Akkoriban alig akadt olyan család Magyarországon, akinek valamelyik tagját ne vitte volna el, ne verte volna össze az ÁVH.
Mihez kezdett szülők nélkül? Hogyan került a szabadságharc forgatagába?
– A nagynénémhez kerültem, és 16 évesen a barátaimmal együtt vettem részt az ’56-os forradalomban. Október 23-án a villamoson utazva lettem figyelmes egy teherautóra, melynek oldalán a „ruszkik haza” felirat volt olvasható. A villamoson örömrivalgás tört ki. Este már jelen voltam a Sztálin-szobor ledöntésénél akkori elválaszthatatlan barátommal, Lacival. Láttuk, ahogy a többezres tömeg éljenez, amint drótkötelet kötnek a „csizmás postarablóra”. Kis idő múlva Sztálin atyánk szobra megcsókolta a pesti aszfaltot. Ekkor valaki felmászott a csizmatalapzathoz, és a tetejére egy lyukas magyar zászlót tűzött, aminek a közepéből kivágták a gyűlölt, sarló-kalapácsos címert. A Himnusz hallatán az arcokon könny csordult le. Tudtuk, hogy elkezdődött valami.

Mi történt ezután?
– Egy fiatal fiú elkezdte kiabálni: „Emberek! Lőnek a tüntetőkre az ávósok a rádiónál!” Sikerült felkapaszkodnunk egy teherautóra, és elég gyorsan a rádióhoz értünk, ahol rengeteg sebesült ellátásában segédkeztünk. Később a Péterfy Sándor utcai kórházban beálltam önkéntes nővérnek, majd a körúton fegyverrel harcoltam a szovjet páncélosok ellen. Ott találat érte egyik gyerekkori barátomat, akinek agyveleje egy robbanógolyótól az arcomra fröccsent. Hisztéria kapott el, amit csak Laci barátom pofonja állított meg. Kitört belőlünk a zokogás, ekkor döntöttük el, hogy a végsőkig harcolni fogunk. Elmentünk a Corvin mozi előcsarnokába fegyvert kérni. Ott ismertem meg a „gitárt”, amibe – ahogy magyarázták – hetvenkét töltény fér, de mindig eggyel kevesebbet kell belerakni, mert beszorulhat. Aztán elindultunk a kijelölt helyünkre – nekem a körúton jobbra a második ház jutott –, ahonnan a nagy robajjal bevonuló szovjet tankokra kezdtünk el lőni…
Csupa tizenéves?
– Igen, ezekben a napokban a fiatal srácok szinte minden percben valamilyen hőstettet hajtottak végre. Kereszttűzben rohantak a tankokhoz, hogy benzinesüvegükkel biztosabban eltalálhassák a tartályt. Pincékbe rejtőzve zsinórra kötött kézigránátokat húztak át az úttesten, hogy a tankok hernyótalpát leszakíthassák. Bajtársaim között volt orvos, egyetemista, munkás, cigány, zsidó, fiatal, öreg. Az idősebbek megtanították nekünk, fiataloknak az igazságot, Petőfi hazafias versei váltak mindennapi imáinkká. A ruszkik pedig akaratunk ellenére megtanítottak bennünket a partizánharc minden csínjára-bínjára. Ők álmodni sem merték volna, hogy a magyar fiatalság majd egyszer ellenük fordítja a fegyvert. Mi nagyobb pofont adtunk ezzel a pár nappal a kommunizmusnak, mint a Nyugat tizenkét év alatt a milliárdokba kerülő propagandájával. A forradalom tisztasága érdekében parancsba volt adva: ha ávósokat fogunk, el ne engedjük, hogy a tömeg ne bántsa őket! Viszont az utcasarkon álló pénzesládát, amibe az elesettek rokonainak gyűjtöttek, nem kellett őrizni, mert azt senki sem bántotta! Ezek a napok nem egy csőcseléknek, hanem fiatal lányoknak és fiúknak hősies küzdelméről szóltak a nagy elnyomó hatalommal szemben. Ez az esemény számomra egyszeri és megismételhetetlen.
Hogyan került önhöz a Corvin-zászló?
– November 3-án nehéztüzérségi támadásra várva feloszlattak bennünket. Elkezdtük kihordani az iratokat, naplókat az udvarra, és meggyújtottuk őket. Az egyik tűzrakáson a bajtársam meglátott egy zászlót: „Ez lógott a mozi előtt, ezt megmentjük!” A derekamra csavarta a ruha alá egy csomó irattal együtt, ezt aztán magamon is hagytam. Aztán könnyes szemekkel megöleltük egymást, és szétszéledtünk. Pár nap múlva társamat, Lacit mellettem találta el egy golyó. Ölembe vettem a fejét, haldoklott, amikor mondta: „Ibikém, őrizd meg a zászlót, és amikor szabad lesz az ország, bontsd ki újra.” Eldöntöttem: meg kell őriznem a zászlót, akármi is történik velem! Laci meghalt, mi pedig harcoltunk tovább.
Mi történt a szabadságharc leverése után?
– Egy keddi hajnalon a Péterfy kórházban elfogtak minket, és a Deák Ferenc téri főkapitányságra kísértek. A sok téli ruhaneműnek köszönhetően nem találták meg nálam a zászlót és az iratokat. Pofonok és rugdosások után arra tértem magamhoz, hogy egy cellában vagyok. Két nap múlva kiengedtek bennünket, de mivel az igazolványainkat megtartották, nem maradt más, mint nyugatra menekülni. Ismerősök és jóakarók segítségével 1956. november 29-én érkeztünk meg sok viszontagság után Ausztriába. Május végén már Linzből Ausztrália felé tartott a gépem.

Az Ausztráliában eltöltött évtizedek alatt sikerült elfelejteni a borzalmakat?
– Nem igazán. 1956 tizedik évfordulójára a kinti magyar klub megemlékezést szervezett, de a forradalom ünnepe majdnem verekedésbe fulladt, mivel Maléter Pál szerepét illetően megoszlottak a vélemények. Hazatérve az ágyamra vetettem magam, és sírtam: „Miért küszködök még? Ha a saját fajtámtól nem kapok megbecsülést, akkor kitől?” Azonfelül férjemről, akit NDK-s menekültnek hittem, időközben kiderült, hogy brutális ember, ráadásul kommunista kém, aki később elrabolta a kisgyermekeimet is. 26 évig nem láttam őket, volt férjem pedig a berlini fal lebontása után öngyilkos lett, mert félt a bosszútól. Mindezek után, a hatvanas évek derekán elhatároztam, hogy elköltözöm messzire. Észak-Ausztráliában kezdtem új életet, ahol megismerkedtem mostani, spanyol származású férjemmel, Eduardóval. Farmot béreltünk, és keményen dolgoztunk. Két gyermekünk született. Később egy magyar éttermet nyitottunk.
Tehát rendbe jött az élete.
– Tulajdonképpen igen, eltekintve attól, hogy egy Magyarországról rám küldött kommunista ügynök ott is megtalált. Egyik este egyedül voltam otthon, mikor valaki fegyvert szegezett rám hátulról, piszkos ellenforradalmárnak nevezett, és magyarul követelte tőlem a zászlót és az iratokat. Nem adtam oda, mire lelőtt. A golyó a bal vállamban robbant szét, a bal karom azóta béna.
A férjével mikor osztotta meg féltve őrzött titkát?
– Csak amikor első gyermekünket vártam, akkor mondtam el neki a Corvin-zászló történetét, azzal a kikötéssel, hogy ha Magyarország egyszer felszabadul, segít hazavinnem, mert köt az ígéretem. És amikor a tévében láttam, hogy bontják a vasfüggönyt, tudtam, hogy eljött az én időm.
Ön mint ’56-os veterán mit szól a mostani budapesti zavargásokhoz?
– Szégyen, hogy a mostani politikai eseményeket összemossák az akkori szabadságharccal, és szabályosan meggyalázzák az akkori hősök emlékét.

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek