Mohamed al-Dura halála a legtanulságosabb. A tizenkét éves fiú az al-Aksza
intifáda első napjaiban (2000. szeptember 30-án) a Necarim csomópont közelében
palesztin fegyveresek és izraeli katonák közötti tűzharcban kapott halálos
lövést. A fegyveres erők egy vizsgálat után mély sajnálatukat fejezték ki, és
elismerték, hogy felelősek lehetnek a fiú haláláért. Az incidensről készült
videofelvétel bejárta a világot, Mohamed al-Dura az intifáda ikonja lett,
utcákat neveztek el róla, bélyegeken örökítették meg – afféle modern vérvádként
az izraeli brutalitás jelképévé vált: lám, a zsidók még a gyerekeket sem
kímélik.
Egy alaposabb izraeli vizsgálat és több újságírói nyomozás (ARD televízió, 2002;
James Fallows, Atlantic Monthly, 2003; Denis Jeambar és Daniel Leconte, Figaro,
2005; szándékosan kihagytam a zsidó forrásokat) kiderítették, hogy izraeli
katonák semmiképp nem lőhették le a fiút: apjával egy golyóbiztos fedezék
(betongyűrű) mögött, az izraeli katonai őrs irányából holttérben voltak.
Mögöttük a betonfal 30 fokos szögben futott az őrs felé, de a felvételeken
látható golyónyomok derékszögű becsapódást mutatnak. Ha al-Durát lelőtték
egyáltalán (egyes elemzők ezt is kétségbe vonják), akkor azt csak palesztin
fegyveresek tehették – vagy véletlenül, vagy azért, hogy egy fiatal, ártatlan
mártírt gyártsanak, aki az intifáda jelképe lehet.
Nem az a baj ezzel a történettel, hogy megtörtént (bár az is). A legnagyobb baj
az, hogy Izrael nem tudott azonnal, hatékonyan reagálni, és mire kiderült az
igazság, már senki nem figyelt oda. Izrael 2002 áprilisában a dzsenini vérengzés
vádjára sem tudott hatékony választ adni: mire a vádakat megcáfoló ENSZ-jelentés
napvilágot látott (hónapokkal később), Dzsenin már az izraeli brutalitás újabb
jelképévé vált.
Propagandarajz al-Dura megöléséről
2006. 09. 15. (X/37)
