Fotó: Vörös Szilárd
Presser, Bródy, Zorán, Kóbor, Koncz Zsuzsa. Illés, LGT, Omega. Nevek,
amelyek fogalommá lettek. Tizenévesen kezdtétek, s – legtöbben jóval hatvan
fölött – ma is ti vagytok a magyar könnyűzene. Zömével ti vagytok a színpadon
is. Hogyhogy nem tudtátok áttörni az országhatárokat, s egyikőtökből se lett
nemzetközi vagy világsztár?
– „Nem akarom ezt a szót sem használni, sem ismerni, hogy sztár” – ezt a
mondatot szó szerint Aczél mondta a hetvenes években. Ez így is lett. Elkezdett
az egész kulturális élet e mondat szellemében élni és működni. Ruttkai Éva,
korunk legmagávalragadóbb és legtehetségesebb színésznője Trabanttal járt. Nem
keresett annyit, mint egy becsületesen dolgozó fröccsöntő, akinek volt annyi
esze és pénze, hogy be tudott hozni magának egy elegáns nyugati autót kamu
rokonok ajándékozó levele segítségével. Amit persze a hatóság jól tudott, csak
nem nézett oda. Ezer példát tudok mondani az akkori világ abszurditására. És
ebben mi is, én is bőven és mélyen benne voltam. Beletettük mi is a magunkét,
jót is, rosszat is: szemet hunyásainkat, megalkuvásainkat, tehetségünket,
fájdalmunkat, mindent. Valahogy nem emlékszem olyan sok harcos ellenállóra. Arra
a kevésre igen
Most már persze szépen gyarapodik a létszám. Ha annyi partizán
lett volna 44-ben, mint amennyien még a hetvenes évek közepén is beiratkoztak a
Partizán Szövetségbe, akkor Magyarországra se az orosz, se a német nem tudott
volna bejönni. A zenei életben is manapság sorra születnek a nagy ellenállók,
akiket annak idején jaj de elnyomott a rendszer. De érdekes, én úgy emlékszem
néhányukra, hogy csak jelentek meg a nagylemezeik a Hungarotonnál, és ha
meghallgatod a dalszövegeiket, hát nem olyan hősiesek.
Te említetted Koncz Zsuzsit, Zoránt, Bródyt, én folytatom Hobóval, Bereményivel
és a többiekkel. Ezek az emberek olyan dolgokról énekeltek, és olyan dolgokat
mondtak ki, amelyek más nyelvre, más országra lefordíthatatlanok. Kiválóan
lefordítva sem mondanak semmit sem a németeknek, sem az angoloknak, mert ez mind
rólunk szólt: arról, ahogy a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években a
diktatúrában vagy a szocializmusban mindennek ellenére megpróbáltunk élni és
örülni. A határon belül életfontosságúak voltak ezek a dalok. Megtanítottak egy
népet a sorok közötti olvasás társasjátékára. A fedőt a koncerteken a gőz
fel-felemelte a lábosról, ilyenkor a közönség átélt valamilyenfajta
pszeudo-szabadságélményt. Mikor 89 után egyszer csak, úgymond, szabadok
lettünk, pár dalíró lába alól ki is ment a szőnyeg, mert nem volt már szükség
kódolt szövegekre. A tegnapi próbán a színművészetisek visszakérdezték tőlem,
mit jelent az, hogy nyugati útlevél? Mikor elmondtam, hogy háromévenként egyszer
mehettünk Nyugatra, rendesen azt mondták, ne vicceljek velük. Ugyanígy nem
értették a társbérlet kifejezést sem. És ez így van rendjén.
Mitől vagytok mások vagy jobbak – ha jobbak vagytok – a mostaniaknál, akik
két percig a színpadon vannak, szépek és sikeresek, de az ötödik percben már a
nevüket is elfelejti az ember?
– Nekünk annak idején volt egy őrült nagy és furcsa helyzeti előnyünk abból
adódóan, hogy a vasfüggöny zárva volt. Egyszerűen nem vásárolhattál mást, csak
minket. És azáltal, hogy mi be voltunk zárva, a többiek, a nyugatiak ki voltak
zárva. Egyszerűen nem tudtál hozzájutni a Beatleshez, a Rolling Stoneshoz, Elton
Johnhoz. Ennek okán ez a szocialista diktatúra kicsit ellustított minket. Egy
kényelmes befőttesüvegben éltünk, fölül, a celofánon a rendszer engedett egy-két
kicsi lukat, amin keresztül levegőt vehettünk. Kimászni nem lehetett belőle. Ha
valahogy mégis kimerészkedtél, magadtól vissza is másztál, mert a dunsztosüveg
biztonságosabb volt. És még egy kis szalicilt is szórtunk magunkra. Így éltünk.
Ugyanakkor születtek bátor és izgalmas dolgok is, de a világsikert nem adták
ilyen könnyen. Angliában, Amerikában őrületes harc folyt azért, hogy színpadra
juss.
Mi van ma a befőttesüveggel? Kik vannak benne?
– Az üveg megvan, és tele van. Alig van hely az újak számára, ráadásul mi
még élünk és dolgozunk, s a vélt vagy valós érdemeink s a pályán eltöltött
időnk, tehát a korunk alapján körülvesz minket egy mítosszal teli tekintély is.
Ezzel azt is mondod, hogy miattatok nem tudnak befutni vagy tartósan
fennmaradni a fiatalabbak?
– Még ez is lehet. Nyilván vannak olyanok, akik segítik és hívják a
fiatalokat – szeretném én is ezek között tudni magam –, s nyilván vannak, akik
páros lábbal rugdossák kifelé őket. Mindeközben ez a befőttesüveg már olyan
tengeren hánykolódik, ahol ott eveznek a világsztárok is gyönyörű csónakjaikkal,
mesébe illő jachtjaikkal. Nézd meg például az idei nyarat, szinte a könyökük is
összeért a Pesten fellépő külföldi hírességeknek. S ezen a pályán kell egy
kezdőnek a nulláról elindulnia, nekünk meg esetleg életben maradni. Kicsit
nehéz.
Vannak emberek, akik alkatuknál fogva szeretnek és tudnak is harcolni a
lehetőségeikért, s vannak, akik nem. Te mennyire vagy harcos alkat?
– Engem az élet igen nagy szerencsével kényeztetett, szinte semmiért nem
kellett megharcolnom. Mihály Tomi egyszer csak odavitt az Omegához, mutasd meg
nekik, milyen dalokat tudsz írni; aztán felhívott a Vígszínházból Marton László,
írjak zenét a Képzelt riporthoz; megkeresett Mihály András az Operaházból, írjak
egy balettet nekik a következő évadra. Szinte egymásnak adták a telefonszámomat
a filmrendezők és az énekesek, hogy dalt írjak nekik.
Ma is a zongora a mindened?
– Abszolút. Sőt, még jobban élvezem, mint régebben, türelmesebb vagyok
gyakorlás közben. Nem a magam játékának élményét, hanem egy hangszer
kimeríthetetlen lehetőségeit habzsolom. Ülök a zongora előtt, játszom a
billentyűkön, dörmögök is hozzá valami dallamot, s egyszer csak beszippant a
hangszer.
Nemrég három hétig Kínában voltál. Mit csináltál ott?
– Csavarogtam. Felfedeztem az országot, a hegyeket, a falvakat, a
sikátorokat. Voltam koncerten, cirkuszban, étteremben, tengerparton, erdőben,
hajón. Mindent megnéztem, megkóstoltam, megszagoltam, megtapintottam és
lefényképeztem. Egész életemben csavargó voltam, szerencsémre a zenekar miatt
ezt meg is tehettem. Az LGT-turnékon Somlóval bebarangoltam a fél világot, így
használtam ki és így éltem meg a szabadságomat. Tök mindegy volt, hogy
Leningrádban vagy Los Angelesben sétálok és beszélgetek, csak úton legyek.
És a boldogság?
– Kell hozzá egy bizonyos fajta képesség, amit állandóan fejleszteni
próbálok magamban, mert valószínűleg nem úgy vagyok összerakva, hogy könnyen
legyek boldog. Régebben csak pillanataim voltak. Most inkább azt mondom, vannak
kis idők, amikor boldog tudok lenni. Akik már hallották, azt mondják, hogy az új
lemezemen, a t12enkettőn ez fel is fedezhető. Szóval, mikor boldog vagyok,
könnyűnek és súlytalannak érzem magam. Nagy ajándék, mert nehezen jött össze.
Remélem, nem túl későn.
2006. 12. 14. (X/50)
