Zoli az Egyesült Államokban élt szüleivel diplomatagyerekként, így ott
kezdte, majd itthon folytatta az iskolába járást. A tizenéves fiú saját bőrén
tesztelhette, mekkora különbség van az úgynevezett európai kultúra és az újvilág
között. „Miután az általános iskola negyedik osztálya után hazaköltöztünk,
brutálisan rámszakadt az igazi magyar valóság: egészen egyszerűen feudális
viszonyok, kis diktátor tanárok, lexikon méretű könyvek és minden gyakorlati
érzéket nélkülöző tanórák uralják a hazai terepet” – próbálja érzékeltetni
kultúrsokkját a srác. Az egyik legrosszabb élménye a véleménynyilvánítás
területén érte: egy ízben vitába szállt a tanárral valamely matematikai feladat
megoldása kapcsán, mire a tanár az egész osztály előtt üvöltve szégyenítette
meg, majd a szünetben hangosbemondón az igazgatói szobába parancsolták. Itt
ismertették vele a házirendet, majd szaktanári figyelmeztetést kapott, mert
akadályozta a tanóra menetét. Zoli ezt követően addig nyúzta szüleit, míg egy
angol nyelvű iskolában folytathatta tanulmányait, és az első adandó alkalommal
visszatért az amerikai iskolapadba, hogy az érettségi bizonyítványát ne itthon
állítsák ki.
Az egyik tengerentúlról érkező és számos európai országban is ténykedő
oktatáskutató kíméletlen véleménye szerint Magyarországon kiöregedőben van a
tanári szakma, női túlsúllyal, rugalmatlan, sokszor semmilyen változásra nem
hajlandó pedagógusokkal, akiket még Kádár János érájában szocializáltak. A több
okból is névtelenséget kérő szakember úgy érzékeli, hogy a főiskolákon és az
egyetemeken a tőlünk nyugatabbra már rég feledésbe merült, korszerűtlen
módszerek elsajátítását erőltetik a máig szocialista demagógiák alapján oktató,
jórészt hajlott korú tanárok. Az oktatási intézmények rendszere inkább
munkahely, mint alkotóműhely, és az igazgatók többsége inkább bürokrata, mint
pedagógus.
A múlt század közepéig úgy működött az oktatási rendszer, hogy akik nem akartak
vagy nem tudtak továbbtanulni, azok fokozatosan lemorzsolódtak, a képességeikhez
mért egyes fokozatain kiléptek a rendszerből, és iparosként, segéd- vagy
mezőgazdasági munkásként is számíthattak a megélhetésre. A többség számára
természetes élethelyzetnek számított az iskola fokozatos abbahagyása. Ez a
felfogás azonban mára gyökeresen megváltozott. A középfokú végzettség
általánossá vált, egy-egy generáció egésze részt vesz az iskolai képzésben.
Ennek következtében szélsőségesen megnőtt a tanulók közötti fejlődési különbség.
Eközben a középiskola elvégzéséhez és az egyre több elméleti tudást igénylő
szakképesítések megszerzéséhez sokaknak olyan készségek és képességek
elsajátítására lenne szükségük, ami hagyományos pedagógiai kultúránkkal csak
keveseknek sikerülhet. Az értelmi, a szociális készségek szándékos fejlesztése a
legtöbb esetben meg sem kezdődik, továbbra is az elsajátítandó tartalmak
letanításával operálnak a legtöbb oktatási intézményben – summázza a helyzetet
az oktatáselmélettel foglalkozó szakember, aki a nemzetközi és hazai értékelések
eredményeire hivatkozva állítja: a tanulók tudását, képességeit,
esélyegyenlőségét tekintve az utóbbi évtizedekben nincs számottevő javulás
hazánkban. „És ne is számítson rá az ország, ha továbbra is a csődbe jutott,
tradicionális struktúrák szerint működő közoktatási rendszerbe öli a pénzt. A
régóta várt fejlődés akkor indulhat el, ha a forrásokat, az energiákat a
gyermekekre közvetlenül ható pedagógiai kultúra megújulását segítő kutatásokra,
fejlesztésekre, a szükséges eszközök létrehozására, a bizonyítottan eredményes
megoldások, eszközrendszerek terjesztésére, az ennek megfelelő képzésre
koncentrálja a szakma” – vallja a kutató.
Judit szüleivel együtt négy évet élt Kanadában. „Gyerekként talán a
legfogékonyabb időszakom volt ez” – meséli a tizenhat éves lány, aki most fejezi
be a nyolcadik osztályt – újra. Kanadában már elvégezte ugyan az iskolát, de
itthon újra kell járnia a hetediket és a nyolcadikat, mert néhány tárgyat a
magyar viszonyok szerint kell elsajátítania. Az angolul kiválóan beszélő Judit
első ütközetét éppen a nyelvtanárral vívta, miután egy mondat fordításán
összeszólalkoztak. „Nem ismeri a nyelvtant, csak beszéli a nyelvet a gyerek” –
állt az ellenőrzőjében a beírás. Judit hozzászokott a véleménynyilvánításhoz, és
várta azt az órát, amikor a diákok elmondhatják véleményüket a tanórákról.
Várta, de nem jött, pedig Torontóban minden héten volt ilyen óra, kettő is,
hamar rá kellett jönnie azonban, hogy ez Magyarország. „Hozzászoktam, hogy ha
valami nem ment, akkor nem a földbe döngöltek egy sikertelen felelés végén,
hanem segítettek, sőt biztattak a jövőre nézve. Itthon viszont megszégyenítettek
és hülyének neveztek a tanárok” – mutat rá a kulturális különbségre a lány.
Miután édesanyja megpróbált egy kis emberséget kicsikarni a tanári karból,
„kedvesen lettek alattomosak” Judittal, aki szerint az oktatás struktúrájában
rejlik a hiba, mivel a „tévedhetetlen tanár” és a „hülye diák” között a magyar
viszonylatokban a legtöbbször nincs átjárás.
2007. 04. 20. (XI/16)
