Amásodik világháborúban kiharcolt Győzelem Napja Oroszországban valóban szent
ünnep. Abban a háborúban az oroszok 27 milliós veszteséget szenvedtek, többet,
mint az összes többi érintett ország.
A nemzeti öntudat a háborúban elhunytakat a sötétség és a gonosz ellen vívott
harc mártíráldozatainak tekinti. Ezért sírjaik háborgatása, emlékműveik
megrongálása szentségtörésnek számít.
Miután a kommunisták eredményesen háttérbe szorították a pravoszláv vallást,
helyettesítésére a köztudat a szakrális viszonyulást választotta a Második
Világháború eseményeihez, hőseihez és áldozataihoz.
A hatalmas áldozatok árán kivívott győzelem az orosz nép számára Krisztus
mártíráldozatával vált egyenlővé, aki halálával megváltotta az emberiséget
bűneiből. Az oroszok felfogása szerint a sztalinizmus és bolsevizmus bűneiért
fizettek a fasizmussal vívott harcban elesett és megrokkant emberek millióival.
Aki nem érti ezt a jelenséget, az nem értheti meg a katonasírok áttelepítésével,
emlékműveik elbontásával kiváltott éles orosz reakciókat. Az oroszok számára a
háború emléke a keresztény kultusszal azonos fontosságú, ami egyértelműen
tükröződik a katonai emlékművekben. Legfontosabb közülük a Volga folyó partján
álló Haza Anyácska emlékmű Volgográdban. Valójában ez az anyaisten szovjet
értelmezése, a nagy csaták helyén felállított emlékművek pedig lényegében az új
szenthelyek. Így viszonyul hozzájuk az időközben újra teret nyert orosz
pravoszláv egyház. A kommunizmus bukása utána e helyek szentsége csak erősödött
a nép szemében, az emlékművek tisztelete az új állami ideológia sarokkövévé
vált.
És hirtelen, a Győzelem Napja előestéjén – ami az orosz köztudatban egyenrangú a
keresztény húsvét ünneppel – elkezdik lebontani Tallinnban a Felszabadító katona
emlékművét. Az orosz lakosság válasza élesen negatív reakciók mind
Észtországban, mind Oroszországban.
A tallinni hatóságok a Bronzkatonát éjszaka bontották le, tolvaj módra, ami csak
erősíti az emberek elutasítását, ráadásul az orosz média az akciót nem
áttelepítésnek, hanem egyszerűen megsemmisítésnek mutatja be.
Az, hogy az áttelepítés mind továbbgyűrűző botrányba fulladt, az orosz
diplomácia észtországi bukásáról tanúskodik. Magyarországon hosszú viták után
kompromisszumot tudtak elérni, mivel a tárgyalások eredményeként az elesett
katonák újratemetése Budapesten nagyon tisztességesen zajlott le. Talán az orosz
diplomácia budapesti képviselői rugalmasabbak voltak tallinni kollégáiknál, de
az se kérdéses, hogy a magyar kormány következetesen és pragmatikusan
viselkedett a kényes kérdéssel kapcsolatban.
Az észt kormány, úgy tűnik, túl messzire ment. Különösen az emlékmű
védelmezőivel szemben tanúsított eljárás múlt alul minden európai normát, akiket
letartóztatás után kikötői raktárakban helyeztek „vizsgálati fogságba”.
Ugyanakkor az orosz fél válaszreakciói a médiában, valamint az ifjúsági
politikai szervezetek akciói és egyes politikusok megnyilatkozásai aránytalanul
sértőek és agresszívak voltak. Orosz fiatalok hat napon át ostrom alatt
tartották a moszkvai észt nagykövetséget, kővel bedobták négy ablakát,
félbeszakították az észt nagykövet sajtótájékoztatóját, észt zászlókat téptek
szét. Később az észt követség épületének szétszedéséért és Moszkván, később
Oroszországon kívüli felállításáért demonstráltak, hirdetve, hogy „fasisztáknak
nincs hely a mi országunkban”.
A „fasiszta”, illetve „fasizmus” kifejezések – idézőjelek nélkül – észtekkel és
Észtországgal kapcsolatos használata az incidens után teljesen elfogadottá vált
az orosz médiában. Olyan riasztó megjegyzések is nyilvánosságot kaptak, mint
„ideje eltaposni az észt tetveket”. Egy vlagyivosztoki demonstráción elégettek
egy az észt miniszterelnököt, Andrus Ansipot szimbolizáló bábut és az észt
zászlót. Moszkva polgármestere, Jurij Luzskov felszólította a város lakóit, ne
vásároljanak észt termékeket. Ugyanez történt Szentpéterváron is, amelynek
következtében kereskedelmi láncok mondták vissza észtországi megrendeléseiket.
Olyan kezdeményezések is napvilágot láttak, amelyek a „Tallinni” vagy „Észt”
utcaneveket kívánták lecserélni. A bulvársajtó élvezettel csámcsog a témán,
ilyen véleményeket hangoztatva: „Észtország az ellenségünk lett. Ellenségeinkről
utcákat elnevezni – fölötte hazafiatlan tett. Én még az észt sajtot se veszem
meg.”
A pétervári Szmena lap címe szerint: „A fasiszták sajtja még kopejkákért sem
kell senkinek, a boltok felbontják megállapodásaikat az észt termékek
szállítóival.”
Fotó: AP
2007. 05. 18. (XI/20)
