A botrányok elfedik azt a tényt, hogy a rendőrségen belül pozitív folyamatok
is megindultak, a rendőrök többsége ma képzettebb, intelligensebb és
felkészültebb, mint húsz évvel ezelőtt. Az ügyek azonban azt mutatják, hogy nem
ők diktálják a belső normákat.
A rendőrök által elkövetett bűncselekmények ténye nem új jelenség. A
híradásokban ritkán emlegetik, de a Simon Tibor halálát okozó bántalmazásban is
részt vettek rendőrök, és azóta is sok bűncselekmény bukkant a felszínre. Az
ügyek között szinte mindenféle bűncselekmény előfordul, emberrablástól kezdve,
lopáson keresztül, nemi erőszak gyanújáig, de a leggyakrabban a vesztegetés.
Ezek a cselekmények egyenes következményei annak a mindenki által tapasztalható
gyakorlatnak, hogy a rendőrök közül sokan általában szívesen helyezik törvényen
felül magukat.
Az észak-amerikai és a nyugat-európai rendőrség tevékenységét ismerőknek rögtön
szemet szúr, hogy Magyarországon milyen gyakran láthat szabálytalanul közlekedő,
a megengedett sebességnél gyorsabban, biztonsági öv nélkül, mobiltelefonnal a
kézben vezető rendőröket. Naponta lehetünk tanúi megkülönböztető jelzés nélkül –
tehát szabálytalanul – záróvonalon megforduló, szabálytalanul előző vagy
kanyarodó rendőrautók normasértéseinek. Azt láthatjuk ezekben az esetekben, hogy
a rendőrök gyakran semmibe veszik azokat a szabályokat, melyeknek betartatása
feladatuk lenne.
A társadalom pedig látszólag beletörődik ebbe. Csakhogy a hazánkban is gyakran
emlegetett „zéró tolerancia” elvét a gyakorlatba ültető New York-i rendőrök
éppen abból indultak ki, hogy a közönséges bűnözés visszaszorításához az kell,
hogy ne tolerálják a bagatell jogszabálysértéseket sem. A metrón jegy nélkül
utazók, graffittizők, kirakatokat betörők, utcán vizelők elfogásán és
megbüntetésén keresztül a súlyosabb bűncselekmények is megelőzhetők, szólt a
tétel, és a gyakorlat fényesen igazolta azt. A bűnözés drámaian csökkent.
Az elvet gyakran hangoztató rendőri vezetők és politikusok csak azt felejtették
el, hogy a zéró toleranciát a rendőrségen kell elkezdeni. Olyan belső normákat
kell kialakítani, hogy a rendőrök számára elképzelhetetlen legyen bármilyen
jogszabály megsértése. Ha ez nem így van, akkor a szervezeten belül
kétségtelenül jelenlevő tisztességes rendőröket is bedarálja a belső norma, a
mindenben jelen lévő törvénytelenség.
Ha a rendőrségben a legfelsőbb vezetőtől a ma felszerelt újoncig nem a törvények
abszolút, feltétlen és megkérdőjelezhetetlen tisztelete az általános norma,
akkor hamar elmosódik a határ az alvilág és a rendőrség között, ahogyan ezt
láthattuk a huszadik század harmincas éveiben az USA-ban (gondoljunk csak a
Keresztapa sorozatra vagy az Érinthetetlenek című filmre).
A válság mélységét jelzik azok a részben rendőri, részben újságírói reakciók,
amelyek az alacsony fizetéssel magyarázzák a helyzetet. Teszik ezt például abban
az esetben, amikor a rendőrség lelő egy embert (jogszerűen), azért mert pénzt
akart szerezni, és a még ki sem hűlt holttest mellől egy rendőr pénzt lop el. Ha
a rendőr tettét a rossz anyagi körülmény „menti”, akkor a rablóét is menti? Ha a
vesztegető rendőr hivatkozhat nehéz anyagi körülményeire, akkor a többi
bűnelkövetőnél is jövedelemigazolást kérünk, és aki elég rossz anyagi helyzetben
van, az szabadon bűnözhet? Ez az okoskodás mutatja, hogy nem csak a rendőrséggel
van baj, azokkal a normákkal is, amelyeket a közvélemény formálói közvetítenek.
Ezt a helyzetet nevezzük morális válságnak, ahol a „helyes-helytelen”,
„jó-rossz” ellentétpárok létezését széles körben tagadják vagy relativizálják.
A jelenleg felszínre kerülő problémák másik gyökere a rendszerváltás során a
régi rendőrség és az új demokratikus elit küzdelmére nyúlik vissza. A
rendszerváltást követően robbanásszerűen megnőtt bűnözési hullámot kihasználva a
rendőrség elérte, hogy 1994-ig ne kerüljön sor tevékenységének törvényi
szabályozására, amikor pedig megszületett a rendőrségi törvény, akkor már a
rendőrök diktálták a normákat. Jellemző, hogy a rendőri intézkedés esetére nincs
szabályozva a törvényben a jogi képviselet lehetősége, a jogorvoslatot kereső
első körben csak az intézkedő rendőri szervnél lehet előterjeszteni, ha az nem
ad helyt a panasznak, csak akkor lehet a felettes rendőri szervhez fordulni, és
ha az sem ad helyt, csak akkor lehet a bírósághoz fordulni. Ez az eljárás azt
jelenti, hogy az intézkedéstől közel két hónap telik el, mire független
testülethez kerül az ügy. Nem véletlenül keletkezhet rendőrökben az az érzés,
hogy a feletteseik meg fogják védeni őket. A rendőrség számára stabil,
kiszámítható, számonkérhető szabályozást kell teremteni. Meg kell teremteni
azokat a belső és külső ellenőrzési rendszereket, amelyek minimumra szűkítik a
visszaélés lehetőségét, és szinte elkerülhetetlenné teszik a lebukást.
A változások csak akkor fognak eredményt elérni, ha a rendőrség is felismeri
azt, hogy tevékenységének átláthatósága és ellenőrizhetősége éppen az ő érdekeit
szolgálja. Jellemző adalék, hogy amikor a rendőrséget a rendszerváltás hajnalán
azonosító jelvény viselésére kötelezték, akkor nagy gonddal olyan jelvényt
terveztettek, amiről a számot alig lehet leolvasni (fényes alapon vékony fekete
számok). Az egyenruhásokat más országokban megbecsülés veszi körül, de ezért
keményen megdolgoznak. Magyarország is megérdemelne ilyen rendőrséget.
2007. 05. 25. (XI/21)
