„Egészen biztos vagyok abban, hogy semmilyen más szakmában ezt a kiteljesedést, ezt a boldogságot, önmagam megvalósításának ezt a lehetőségét nem találtam volna meg – mondta Darvas Iván a Heteknek adott interjújában 1998-ban. – 1946-ban abbahagytam a főiskolát, mert Várkonyi Zoltán leszerződtetett a Művész Színházhoz. Úgyhogy soha nem is diplomáztam. Illetve tréfás körülmények között kaptam egy ilyen pótpapirost. De ez mostanában történt, amikor már fél évszázada vagyok a színpadon.”
„Nincs annál deprimálóbb élmény, mint azt érezni, hogy nem kíváncsiak a produkcióra – emlékezett a bánatos időszakokra. – Nagyon sok örömtelen szovjet darabban játszottam annak idején, amikor érezni lehetett, hogy a közönség is be van hajtva – eleve levonták a havi fizetésükből a »színházi kultúrát« –, és mi is a színpadon úgy voltunk vele, hogy csak minél hamarabb essünk túl rajta. Ennél nincs megalázóbb, erkölcstelenebb és undorítóbb dolog. Ez megszentségtelenítése egy csodálatos dolognak. Bocsánat a hasonlatért, de olyan, mint a prostitúció, aminél nincs szörnyűbb, gusztustalanabb valami, és mind a két fél számára megalázó.”
Bátyja, Attila részt vett az 56-os forradalomban, emiatt be is börtönözték, Darvas pedig bement érte, és kihozta. Ezért két évet maga is ült börtönben, azután öt évig csak segédmunkásként és fröccsöntőként dolgozhatott. 1965-től játszhatott megint Budapesten, amikor Várkonyi Zoltán leszerződtette a Vígszínházba, Ruttkai és Latinovits mellé, majd jöttek a parádés szerepek, többek között Csehov Asztrovjaként vagy Gogol Popris-csinjeként.
„Tisztában vagyok azzal, hogy nagyon keveseknek adatik meg, hogy azt csinálják, amihez kedvük van, azzal csinálják, akikkel kedvük van, és azokkal éljenek, akiket szeretnek – mondta el a 98-as interjúban.
– Én rendkívül sokszor rontottam el a dolgaimat, és mélyen a saját képességeim és lehetőségeim alatt éltem nagyon hosszú ideig, negyvenhét éves koromig. Ekkor, annyi nő szerelme után találkoztam egy olyan emberrel, aki betölti az életemet, sőt aki nemcsak betölti, hanem meg is koronázta ezt azzal, hogy két gyönyörű gyermeknek adott életet. Én azóta erre rendkívüli módon vigyázok. És – legalábbis negyvenhét éves korom óta – azzal a tudattal élek, hogy nem szeretnék sem máshol élni, sem mással élni, sem mást csinálni, mint amit most. Ez vagy megadatik kegyként, vagy éppenséggel nem adatik meg. Egyetlen dolgot lehet csinálni: tisztában lenni vele, hogy milyen kincs az, amit kaptunk, és megpróbálni méltónak lenni hozzá.”
„A boldogságot nem lehet kiérdemelni, a boldogság nem érdem kérdése – fejtette ki pár évvel ezelőtt Ráday Eszternek is a Magyar Rádióban. – Milyen talányos, nem látjuk át az élet értelmét, hacsak nem keresünk, nem magyarázunk bele értelmet. Hát ezt csinálják a színészek: kiragadják az egésznek egy szeletét, eljátszanak azzal a gondolattal, hogy mi lenne, ha ezt az értelmet adnánk ennek a szeletnek, akkor megszépítve-hazudva, ilyen és ilyen értelme adódik az egésznek. De hát ez csak egy játék, de ezért vonzó játék. Kiérdemelhet-e valamit az ember egy olyan világban, amely nem logikusan büntet, és nem logikusan és érthetően jutalmaz valakit a magatartásáért? Nem lehet kiérdemelni! Akármilyen erényesen, akármilyen igazságosan élt Jób, valami istentelen nagy kitolásnak volt kitéve. Miért? – állandóan ezt kérdezte. Nem kapott rá nyilvános, közérthető és elfogadható magyarázatot. A magyarázat ennyi: csak. Tehát, ha valaki azt tapasztalja itt, ebben az életében, hogy olyan helyzetbe kerül – ami nem általános, hanem az átlagtól erősen eltérően privilegizált helyzet –, hogy egy olyan családot tud alakítani, ahol mindenki egészséges, ahol mindenki szereti egymást, ahol mindenki egymásért él, ez valami olyan ritka és sérülékeny valami, amire borzasztóan kell vigyázni, de kiérdemelni nem lehet, ezt csak kegyelemből kaphatja meg az ember. És én azt hiszem, hogy ha egyszer részesültem ebben a kegyelemben, akkor nekem semmi más dolgom nincs, mint az, hogy óvni, vigyázni rá, nem bepiszkolni. Mást se csinálni, csak őrizni, gondoskodni róla, azt hiszem, ez az én dolgom ezen a földön. Azon kívül eljátszadozom a színházban, mert nagyon szeretem, mert kalandos természetű ember vagyok, és nagyon szeretem a kalandokat.”
Arra a kérdésre, hogy ha ebből a „nagy előadásból”, amit földi létnek hívunk, már csak egy napja lenne hátra, hogyan töltené azt a napot, mit csinálna, úgy reagált: „Lényegében ugyanazt, amit most. Én mindig úgy próbálok élni, mintha az utolsó napom lenne. Persze nem mindig sikerül, de erre törekszem. Azt hiszem, a fontossági sorrend a legdöntőbb. Igyekszem, hogy úgy éljek, hogy ha másnap délután, vagy aznap délután ötkor számot kéne adnom, ne kerüljek abba a szituációba, hogy «te jó Isten, hisz ha tudtam volna, egészen mással foglalkoztam volna».”
Darvas Iván a múlt héten, életének 82. évében elhunyt.
Darvas Iván 1925–2007
2007. 06. 08. (XI/23)
