Guszti bácsi 1902. június 19-én született Kaposvárott egy hétgyermekes család
második gyermekeként. A szülei 1906-ban Keszthelyre költöztek, itt végezte el a
premontrei gimnázium első négy osztályát. Azt tervezte, hogy faipari mérnök
lesz, tanulmányait azonban az első világháború kitörése és édesapjának
bevonulása miatt kénytelen volt abbahagyni. Szakmát tanult, hogy besegítsen a
családfenntartásba. Az asztalosmesterséget sajátította el (a bútor-, illetve
műbútor-asztalosságot), 1920-ban lett asztalossegéd, ezután otthon, a saját
műhelyében dolgozott. Részt vett a második világháborúban, Kőszeg környékén utat
épített mint munkaszolgálatos. A háború végén orosz hadifogságba esett, s
1948-ban tért haza.
Az új rendszerben fel kellett adnia az önálló műhelyt, belépett az Asztalosipari
Szövetkezetbe, ahonnan 1962-ben ment nyugdíjba. Nyugdíjasként még hosszú ideig
dolgozott, számos antik stílusú műbútort készített a keszthelyi, Unterberger
utcai műhelyében. Saját családot nem alapított, 2000-ben költözött Hévízre
unokaöccséhez, Károly Györgyhöz, s azóta itt él.
Guszti bácsi ugyan gondozásra szorul, de egy kis nagyothallást leszámítva ma is
egészséges, testileg és szellemileg egyaránt kiváló állapotban van.
Mi lehet ennek a páratlanul hosszú életnek a titka? Némi unszolásra erre csak
annyit mondott: „Ne igyekezzen az ember meghalni.” Tény azonban, hogy fiatal
korában sokat sportolt, kiváló eredményeket ért el a birkózásban és a
szertornában. Soha nem dohányzott, mértékletesen élt, a hivatását szerette.
Néhány éve még szinte hibátlanul felsorolta gimnáziumi tanárait és
osztálytársait, s fejből idézett több tucat latin közmondást. Testvérei közül
Gyula öccse festőművész volt, Béla öccse pedig jogász, ő ugyan nem tudott
továbbtanulni, de mégis elégedett ember maradt.
2007. 08. 10. (XI/32)
