Majranovszkij
„Hörögve fuldokolni kezdett. Ajkai elkékültek, kezein begörbültek az ujjak.
Teste még egy utolsó, halál előtti erőfeszítéssel kifeszült a kórházi ágyon,
majd ellazult; szemei fennakadtak. Eljött a vég. Az ápoló gondosan megvizsgálta
az elhunytat. Nem lesz jó! – jelentette ki. Erről messziről látszik, hogy
átsegítették, még egy orvostanhallgató sem hiszi el, hogy szívroham
Változtatunk az összetételen – készítsék a következő pácienst!”
A fenti jelenet akár pontosan így is lejátszódhatott. Szereplői: a fehér
köpenyes ápoló, az egyik titkos méregkutató laboratórium munkatársa, és az immár
halott kísérleti alany, akinek nincs neve, csak száma. Ez utóbbiakra akkoriban
nagy szüksége volt a „tudománynak”: voltak köztük elítéltek, de olyan hiszékeny
betegek is, akik maguktól jelentkeztek, amikor a szocialista orvostudomány
legújabb vívmányaiként reklámozott „gyógyszerek” kipróbálására kerestek
önkénteseket.
Az első toxikológiai labort a bolsevikok hozták létre 1921-ben – írja
Szuhomlinov –, az ott folyó kutatásokat maga Lenin elvtárs tartotta megfigyelés
alatt. A professzorok persze később is dolgoztak olyan sokatmondó témákon, mint
„ételbe juttatott mérgek toxikológiai tanulmányozása”; vagy: „emberi bőr alá
juttatott luizit és mustárgáz hatásküszöbének vizsgálata”.
A titkosszolgálatok által fenntartott laboratóriumot Grigorij Majranovszkij
vezette. „Mindig is komoly karrierről álmodozott” – mondták róla, akik ismerték.
Miután 1923-ban kiváló eredménnyel elvégezte az orvosi egyetemet, hamarosan a
mérgek szakavatott ismerője és tanulmányozója lett. Néhány munkahelyváltás után
1938-ban már a titkosszolgálatok által alapított „12-es” vagy „x” elnevezést
viselő laborok egyikét vezeti, melyekben külföldön végrehajtott terrorakciókat
készítettek elő. A feladatát világosan körülhatárolták: olyan mérget kellett
létrehoznia, amely egyszerű szívinfarktussal vagy más betegséggel
„maszkírozható”.
Majranovszkij először mustárgáz-vegyületekkel kísérletezett, ezek színtelen,
szagtalan és biztosan ható méregként ideálisnak tűntek, azonban volt egy
hátrányuk: a halott szervezetében ki lehetett mutatni őket. Később ezért a
digitoxin, kolhicin és tallium különböző töménységű változatait kezdte
alkalmazni.
Minden egyes kísérlethez tíz-tíz „alanyt” használtak fel. A vizsgálószoba
ajtaján egy kis kukucskálón az orvos mindig figyelemmel kísérhette a legújabb
„koktél” hatását a páciensen; ha nem érték el a kívánt eredményt, másfajta
összetétellel próbálkoztak – amíg a szerencsétlent „le nem írták”. Hosszú
kísérletezések után sikerült létrehozni az „optimális”, K2 elnevezésű
vegyületet. Ennek bevétele után az áldozat „úgy tűnt, mintha összement volna,
egyre gyengébb és halkabb lett, míg végül tizenöt perc múlva meghalt”. Biztos,
ami biztos, készült ellenőrzés is – az egyik K2-áldozatot egy be nem avatott
szakintézettel felboncoltatták. A vizsgálat eredménye: „szívelégtelenség okozta
halál
”
A laboratóriumokban dolgozták ki a mérgezés lebonyolításának módját is: ez
történhetett ételbe-italba vegyítés vagy bőrre fröccsentés, esetleg
belélegeztetés útján. Csak később vetették be a szúrófejes tollakat,
sétabotokat, illetve az egyik sikertelen merénylet kapcsán elhíresült esernyőt.
Szinte naponta érkeztek újabb „kísérleti alanyok” a laboratóriumba. Többnyire a
börtönökben választották ki őket, de így lelte halálát néhány külföldi,
„kémkedéssel” vádolt hadifogoly is, többek között 1945 végén három német katona,
akik a nácizmus elől a szovjetekhez szöktek – vesztükre.
Az itt kidolgozott technikával a második világháborúban sikerült néhány náci
vezetőt likvidálni, de később, békeidőben is előszeretettel alkalmazták ezt a
kevéssé feltűnő kivégzési módot. „Saját kezűleg semmisítettem meg több tucatnyit
a szovjethatalom megátalkodott ellenségei közül” – mondta Majranovszkij, és erre
élete végéig büszke volt. Injekciójától halt meg többek között Sumszkij ukrán
nacionalista, Romzs ukrán görög katolikus érsek és az amerikai kommunista,
Hoggins is, aki az 1930-as években a szovjetek távol-keleti hírszerzője volt,
később Moszkvában letartóztatták „kémkedésért”. Az Egyesült Államok hiába kérte
kiadatását – a szovjet belügyeseknek nagyon nem akaródzott visszaengedni őt a
hazájába. Nem alaptalan az a feltételezés sem, hogy a szerencsétlen sorsú svéd
diplomata, Raoul Wallenberg halálát is az „x-laboratórium” egyik készítménye
okozta 1947-ben.
A jól bevált elhárítási mód a sztálini idők után is folytatódott. 1953-ban egy
ilyen akció során likvidálták Trockij testőrét, Wolfgang Zalusst.
A laboratóriumban folyó pokoli kísérletek nem maradtak hatás nélkül a
kivitelezőkre sem: volt, aki már az első néhány „tudományos kísérlet” után
reménytelen alkoholistává vált, egyes munkatársakon komoly pszichikai panaszok
kezdtek mutatkozni, ketten pedig önkezükkel vetettek véget életüknek.
Majranovszkijon, úgy tűnt, nem fog ki semmi – a sorsát azonban ő sem kerülhette
el. 1951-ben váratlanul letartóztatták, „munka során elkövetett hanyagság”,
illetve: „erősen ható szerek illegális birtoklásának” vádjával. (A hanyagság
valószínűleg azt jelentette, hogy a likvidálási akció nem minden esetben volt
sikeres.) Tíz évre ítélték Majranovszkijt – szolgálataira azonban még
elítéltként is igényt tartottak. Miután letöltötte a tíz évet, rehabilitáltatni
akarta magát, de ellenkező eredményt ért el: újra elítélték, majd mikor 1962-ben
szabadult, arra kapott utasítást, hogy huszonnégy órán belül hagyja el Moszkvát.
A professzornak új munkahelyet „néztek ki”: a Dél-Kaukázusban egy mahacs-kalai
biokémiai laboratórium vezetőjeként folytathatta munkásságát, igaz, itt sem
sokáig. 1964-ben váratlanul meghalt – a hivatalos jelentés szerint
szívelégtelenségben –, történetesen éppen úgy, ahogy sok-sok „páciense”.
2007. 08. 03. (XI/31)
