Először is tisztázzuk, hogy van két különösen „nagy” dolog a politikában: a
kormányzóképesség és a pártszerveződés szabadsága. „Kis” dolognak ebben a
cikkben a „botránypolitikát” tekintem. Meglehet: a nagyérdemű éppen fordítva
ítéli meg, s éppen a minap kipattant Zuschlag-ügyet tekinti nagynak, amelyhez
képest minden más eltörpül. Vitatkoznék ezzel a megközelítéssel. Azt állítom,
hogy az újabb és újabb botrányok menetrendszerű kirobbanása önmagában nem a
lényeg, hanem csak tünet. A lényeg ott van, hogy a mai magyar politika nagy
rendszerei pillanatnyilag reformálhatatlanok: a kormányzás és a pártok működése
nem felel meg a 21. század szükségleteinek. Egészen egyszerűen sem a
kormányképességben, sem a pártok reagálóképességének változásában nem történt
meg a szükséges adaptáció.
Kezdjük a kormányzással. A kormányzás funkciójának, szerepének újradefiniálása
nélkül semmiféle policy típusú reformprogramot nem lehet végrehajtani. A
Gyurcsány-kormány reformnekilendülései azért hasztalanok, mert a kormányzásban,
a kormányzóképesség fokozásában jottányit sem sikerül áttörnie, amiből
következőleg a miniszterelnök által „reformrealizmusnak” nevezett erőfeszítések
tétovázásnak, verbalizmusnak, összehangolatlanságnak, nem egy esetben
rögtönzésnek tűnnek. Hiába jelentette be a kormányfő szeptemberben, hogy
rövidesen indul egy „új országjárás” (amelynek célja éppen a kormány céljainak
és szándékainak társadalmi elfogadtatása lenne), a kormányzás mibenlé-tének, az
uralkodók és a társadalom együttélésének újszerű megfogalmazására már nem futja
az energiákból. Mindez azért is alapvető hiány, mert a kormányzás mindenekelőtt:
bizalomépítés. E tekintetben a mai kormány legnagyobb deficitjénél vagyunk:
képtelen a bizalomépítésre. Tegyük hozzá (s ez az ellenzékre sem vet jó fényt):
a kormányzóképesség tekintetében az ellenzék sem áll jól.
A kormányzat folyamatosan elkövetett hibái javították ugyan a Fidesz
közvélemény-kutatási pozícióit, de nem módosították látványosan a Fidesz
kormányzóképességébe vetett hitet. Márpedig a 21. század követelményeinek
megfelelő országépítés csakis és kizárólag a kormányzás reformjával kezdődhet.
Egyrészt a kormányzóknak, másrészt pedig a kormányzásra törekvőknek kell tudniuk
kormányképesnek mutatkozni – és annak is lenni. A kormányzóképesség azonban nem
pusztán azt jelenti, hogy le kell vezényelni egy közigazgatási reformot, sok-sok
embert ki kell tenni az utcára, illetve karcsúsítani kell az államapparátust.
Bárki, aki a mai Magyarországot ki akarja emelni mostani pályájáról,
szembeütközik az alapkérdéssel: mi a jó kormányzás? Az úgynevezett „good
governance”-viták Nyugat-Európában mindennaposak, nálunk még csak nem is
pislákolnak. De érdemi viták nélkül hogyan is akarhatnánk modern, a lápvilágból
kilépő Magyarországot teremteni?
Folytassuk a pártrendszerrel. Vajon miért gondoljuk, hogy a rendszerváltás
korából megörökölt pártrendszer kellően innovatív a mai körülmények között?
Ellenkezőleg: a magyar pártrendszer olyannyira befagyott, hogy az innovációnak
semmi jele nem mutatkozik. S gondoljunk csak bele józanul. Egyáltalán nem
véletlen, hogy egy monomániásan önvédő pártrendszerben menetrendszerű botrányok
robbannak ki – általában a pártokon belül. Miért is? Azért, mert ha egy
országban lehetetlenség új pártokat létrehozni (illetve elvileg lehet, csak a
siker esélye egy újonnan alakult párt esetében minimális), akkor abban az
országban az innovációs energiák kénytelenek a már meglévő pártkeretek közé
integrálódni, és ott nagy részben felőrlődni.
Nézzük csak Gyurcsány Ferenc példáját. Politikájának kezdeti iránya, a
blairizmus köszönő viszonyban sem volt az MSZP hagyományos baloldali
politikájával. Ha nem olyan bezárkózó a magyar pártrendszer, talán Gyurcsány is
megfontolja egy új párt alapítását. Ám ő – alkalmazkodván a sajátosságokhoz –
inkább belépett, s belülről próbál meg változtatást. Ahelyett hogy kívülről, egy
új párt keretében tenné.
Érdemes végiggondolnunk: mennyi többletkonfliktus kerül ezzel a rendszerbe,
hiszen ettől kezdve egy párton belül kell megoldani azt, ami nem feltétlen
odavaló. S azt is látnunk kell, hogy hasonló a helyzet a Fidesszel is, hiszen a
liberális arculat utáni új arculatváltások nagyon különböző áramlatokat
préseltek egymás mellé, amelyeket persze fel lehet oldani a „nagy néppárt”
szlogenjével, de a szemünk mégis azt mutatja: népi irányzat és a mérsékelt
konzervativizmus egyre jobban kitapintható belső szervezeti keretekkel és
szószólókkal rendelkezik. Szerencsésebb körülmények között ezek az irányzatok
nem feltétlen egy pártban lennének, ám a politikai innovációt nem tűrő hazai
demokráciában a főszabály: integrálódj és belülről változtass! Ám látnunk kell,
hogy számos európai országban éppen az ellenkező utat járják. Van, ahol
kifejezetten erény és bátorság új pártot alapítani, s ráadásul az új pártok
komoly szerepet kapnak az adott ország közéletében is. Hirtelen csak az olasz, a
szlovák és a lengyel példa juthat eszünkbe, de természetesen más országokat is
említhetnénk. Magyarországon valamiért ez az út nem járható. Feltételezésem
szerint azért, mert a pártosodás a rendszerváltás egyik alapértéke. Ma is – és
joggal – azt tartjuk, hogy a pártok testesítik meg a magyar demokrácia
stabilitását. E logikát tovább folytatva: az esetleges új pártok az instabilitás
hordozói lehetnének. Ezért a parlamenti pártrendszer félelmében összezár, lemond
a megújulásról.
A két nagy rendszer (kormányzati és pártrendszer) megújulásképtelensége hat ki
azután az összes többi kisebb rendszerre, s teszi a többit is mozdulásképtelenné.
Tán öntudatlanul is: a hazai politikai erők állagvédőek, ahelyett hogy
együttesen (noha ideológiailag más-más nyomatékkal) reformpártiak lennének. S
mivel mindannyian együttesen érdekeltek a nagy rendszerek jelenlegi állapotának
fenntartásában, nem is tudnak kialakulni „normális” törésvonalak, például a
reformokat így avagy úgy akarók között. A „reformpártiak” versus
„reformellenesek” azonban mesterkélt törésvonal, amelyet masszív érdekek
tartanak fenn. Ám a politikában sokszor a mesterkélt dolgok évekig, sőt
évtizedekig léteznek, ha tetszik: az igazság ellenében. A politika
igazságfogalma mindig korlátozott, mindig valaki igazsága áll másvalaki
igazságával szemben.
Én azonban nagyon remélem, hogy nem csupán az igazság egy „kis részletét”
bontottam ki, amikor a nagy rendszerek befagyásáról elmélkedtem.
2007. 10. 11. (XI/41)
