A külföldön munkát vállalók létszámát megbecsülni is nehéz, mivel aki az
unióban munkát vállal, annak nem kell sehol regisztráltatnia magát. A becsült
adatok szerint jelenleg több mint százezren dolgoznak tartósan külföldön. Mióta
megnyílt az unió munkaerőpiaca, egyre többen próbálkoznak a munkavállalással
Németországban, Angliában, de több ezer magyar dolgozik már Írországban is. A
tapasztalatok azonban nem csak pozitívak. Krimibe illő kalandos szökésekről,
brutális kiszolgáltatottságról, modernkori rabszolgaságról számolnak be egyre
többen, sőt a hivatalos vizsgálatok után kiderül: a valóság még durvább, mint
ahogy a hírekben beszámoltak róla.
A szakemberek azt mondják, nincs garancia, mindenki kerülhet nehéz helyzetbe, de
a fontos döntés meghozatalánál jó, ha az ember józan marad, és komolyan
mérlegel, tényleg vállalja-e a külföldi munkavállalókra nehezedő kihívásokat. Az
első jó tanács Kovács Gézától egyszerűen követhető: senki ne jelentkezzen
magáncég hirdetésére, inkább az állami intézményeknél érdeklődjön a
lehetőségekről. Például a Foglalkoztatási és Szociális Hivatal Nemzetközi és
Migrációs osztályától. Kovács úr az osztály vezetőjeként a komolytalan ígéretek
kiszűrésére hívja fel a munkavállalók figyelmét, mert a saját vágyaik, álmaik,
elképzeléseik gyakran rossz irányba vezetik az embereket. Számtalan eset
bizonyította a közelmúltban, hogy a tájékozatlanság igen nehéz helyzetbe
sodorhatja a naiv munkavállalókat – mondja lapunknak a főosztályvezető –,
gondoljunk csak a Boltonban prostitúcióra kényszerített lányokra vagy a
spanyolföldről hazaszökött hevesi narancsszedőkre.
A konkrét elhelyezkedés, a munkavállalás előtt érdemes tájékozódni, utánajárni a
lehetőségeknek, kötelezettségeknek, ami az adott országban jellemzi a
munkaerőpiacot. Az irreálisan magas fizetés, a könnyű munka ígérete, a gyors
meggazdagodás lehetősége mind arról árulkodnak, hogy valami nincs rendben a
munkát kínáló körül. A kifizetetlenül hazatértek általában magáncégek
közvetítésével kerültek kinti munkaadójukhoz, úgy, hogy sok esetben még az adott
ország nyelvét sem beszélték, értették – mondja Kovács Géza. Véleménye szerint
legalább alapfokú angolnyelv-tudással mindenkinek rendelkeznie kell, aki
külföldön akar boldogulni. Szerződést kell aláírni, különféle egészségügyi,
munkavállalási problémákat kell megoldani, amit nyelvtudás nélkül nem lehet
felelősen megtenni. Az itthon is keresett szakmákban érdemes elgondolkodni,
menynyivel kereshet az ember többet külföldön, megéri-e azért a pénzért kimenni
vagy sem. Lassan a hiányszakmákban már itthon is lehet annyit keresni, mint
külföldön. Példaként az informatikusokat említhetjük, akik már nem mennek
külföldre, mert itthon is stabil, magas jövedelemhez jutnak. Az évekkel ezelőtti
külföldi informatikushiány a magyar munkaerőpiacra is hatással volt, emelték a
fizetéseket, csak hogy ne távozzanak külföldre a bevált informatikusok – elemzi
a munkaerő-piaci kölcsönhatásokat Kovács úr.
A munkavállalók zöme egy-két évnél nem tervez hosszabb kinttartózkodást, céljuk
általában az indulótőke megteremtése, amivel itthon boldogulni tudnak majd.
A mezőkovácsházi testvérpárnak, Lacinak és Zolinak is pusztán ez volt a céljuk,
mert egy asztalos-ács vállalkozásba szerettek volna belekezdeni városukban.
Lacinak, lévén néhány évvel idősebb öccsénél, Zoltánnál, már volt tapasztalata
is a tárgyban. Farmon dolgozott, a vidéki Anglia egyik zugában, Észak-Walesben,
majdnem két évet. A melót az iskolatársa apja szerezte, és egy vidéki kis ház
árát sikerült megkeresni a fiúnak a kertészkedéssel. Itthon az eredeti
szakmájába lépett vissza, ácsként keresett munkát. Egy fővárosi építkezésen
helyezkedett el, de már az öccsével együtt. A munka jó volt, egy ideig
jövedelmező is, de sajnos a körbetartozás az ő cégüket is elérte. „ A főnöknek
nem fizettek, így mi se kaptunk fizetést, a nyár közepén” – meséli Laci. Az
egyik konkurens cég külföldi melót ígért a csalódott brigádnak, de csak a békési
testvérpárban ébredt fel a kalandvágy. „Hamar megegyeztünk, és csak csomagolni
ugrottunk haza, majd irány a csatornán túli szép világ” – idézi fel Zoli a
kezdeti lelkesedést.
A cég Angliában kínált munkát, ahová a fiúk saját zsebből utaztak. A
megérkezéskor egy erdélyi srác várta őket, aki London egyik külső kerületébe
vitte őket szállásra, közel az építkezéshez. „A szállás már gyanút keltett
bennünk, mivel kilencen aludtunk egy szobában, de nem kötözködhettünk már az
első este” – emlékszik vissza Laci. – Reggel a brigádvezetőnél jelentkezés, aki
elvette az útlevelünket, mondván, hogy kell a munkaszerződéshez. Hiába
próbáltunk ellenkezni, szlovák lévén a főnök, nem értettünk szót – magyaráz
Zoli. – Segédmunka éhbérért tizenkét órában, ez volt a valóság az álmok
helyett.” Hamar betelt a pohár, kölcsönkértünk egy ismerős sráctól az
útiköltségre, és egyszerűen hazaszöktünk – mesélik a történet végét a fiúk. A
városukban nem szívesen beszélnek senkinek a sztoriról, de a tanulságot levonták
maguknak, ami így szól: senki se legyen olyan naiv, mint ők, aki külföldre indul
dolgozni, az számoljon le az álmaival, és nézzen szembe a realitással.
2007. 11. 30. (XI/48)
