A könyv alapjául szolgáló pamflet először a Harvard honlapján, majd a London
Review of Books lapjain jelent meg, végül könyvformában, kiegészítve is
napvilágot látott. Első pillantásra a könyv impozáns munka, vaskos kötet,
statisztikai adatokkal, végjegyzetekkel telezsúfolva. Második pillantásra a
könyv unalmas, részletekbe vesző és didaktikus. Harmadik olvasásra azonban az is
kiderül, hogy semmit sem ér a statisztika, a tucatnyi számadat és utalás, ha
azokat eltorzítják, és szisztematikusan kihagynak minden olyan tényt és
körülményt, amely ellentmond az alapkoncepciónak. A tudósi magatartáshoz
tartozik, hogy minden tényt ellenpróbának vetünk alá, így eleve vitatható az a
tudósi magatartás, amely az adatokat igazítja a tézishez, és nem a tézist a
tényekhez. Walt és Mearsheimer a tudományos vizsgálódás legalapvetőbb szabályait
adják fel, és erre az sem magyarázat, hogy a nagyközönség számára írt politikai
pamfletről van szó, ugyanis a jegyzetapparátus mégiscsak tudományos igénnyel
megírt munka látszatát kívánja kelteni. A szerzők alaptézise, hogy az Egyesült
Államokon belüli Izrael-lobbi irányítja az amerikai külpolitikát, és ezzel a
külpolitikával Amerika érdekei ellen cselekszik. Ezt a tézist kívánják
alátámasztani, és mivel ez csak úgy lehetséges, ha bebizonyítanak három tételt,
mellőznek minden olyan tényt és véleményt, amely az ellenkezőjét bizonyítaná. Az
első tétel, hogy bár sok lobbi munkálkodik az Egyesült Államokban, az izraeli
lobbi befolyása a legjelentősebb. A második, hogy a befolyásuk által diktált
külpolitika stratégiailag és morálisan is rossz az Egyesült Államoknak, a
harmadik, hogy Izrael amorális, bűnös politikát folytat.
Ezekről az alapokról indulva gyakorlatilag lehetetlenné is válik egy komoly,
tudományos-elemző könyv megírása. Csakhogy a szerzőpáros tudományos műnek akarja
láttatni a tézisregényt. Nem lehet úgy a komoly elemző szerepében tetszelegni,
hogy történelmi és aktuálpolitikai tévedésekkel vádolják kritikusaikat – ahogyan
többek között a Clinton-kormány főtárgyalóját, Denis Rosst – miközben a szerzők
maguk nem ismerik a Közel-Kelet történelmét, kultúráját. Jellemző, de nem
egyedülálló módon, a térség történelme számukra nagyjából 1948-ban kezdődik,
mintha száz vagy ezer évvel azelőtt nem történt volna semmi olyasmi, ami a
jelenlegi folyamatokhoz vezetett. Különösen furcsa a történelmi tévedésekre
hivatkozni, amikor az általuk hivatkozott történészek pontosításait,
kiigazításait azzal utasítják el, hogy megpróbálják bebizonyítani: az illető
szerző nem azt gondolta, amit leírt, ahogyan teszik ezt Benny Morris izraeli
történész esetében, aki a pamflet megjelenése után válaszában felhívta a szerzők
figyelmét arra, hogy bizonyos gondolatait pontatlanul idézték. Erre Walték úgy
reagálnak, hogy a könyvben hoszszasan fejtegetik, hogy mit is gondolt Morris
hivatkozott művében.
Nem lehet úgy idézni statisztikai adatokat azzal kapcsolatban, hogy Izrael
menynyi segélyt kap az Egyesült Államoktól, és azt szembeállítani az arab
országoknak juttatott relatíve kevesebb összeggel anélkül, hogy idéznénk azokat
az adatokat, amelyek bemutatják, hogy ebből a segélyből mennyi jut vissza az
amerikai költségvetésbe. A segélyek fejében Izrael az Egyesült Államoktól
vásárol bizonyos katonai és egyéb eszközöket, miközben tudományos és
hightech-kutatásainak és fejlesztéseinek jelentős részét az amerikai kormány
rendelkezésére bocsátja, ami például Egyiptom esetében nem mondható el. Nem
lehet úgy kiemelni az Izrael-lobbi szerepét a többi érdekcsoport közül, hogy
kurta-furcsa módon, mellesleg intézik el a más lobbicsoportok szintén jelentős
szerepét, közöttük a téma szempontjából nagyon is releváns arab országok
érdekérvényesítő képességét. A szaúdi lobbi ereje semmivel sem kisebb, sőt
gyakran vádolják azzal, hogy komoly befolyást gyakorol a Bush-családra, és azon
keresztül az amerikai politikára.
John Mearsheimer, és Stephen Walt
2007. 12. 21. (XI/51)
