A Baross tér rendezésének megkezdése előtt többen az alsó, nyitott aluljáró
kőkockáin ülve hívogatták játszani a metróba igyekvő járókelőket, ám egy jó
ideje a hatos vágány lett a csapat törzshelye. Asztalként a peron információs
táblájának fehér kőlapokkal borított talapzata szolgál. A rendszeresen kijáró,
öt-hat fős csapat többsége egy kivételtől eltekintve már nyugdíjas. Nem szívesen
beszélnek az általuk csak hobbiként említett sakkozásról. Főleg nem a partik
tétjéről. Azt ugyanis tudni kell, hogy addig meg sem mozdulnak a bábuk, amíg
mindkét játékos a tábla mellé nem helyezi a kétszáz forintos alapot. Ám partner
híján lassan mégiscsak mesélni kezdenek.
A társaság egyetlen fiatal tagja azt mondja, már hatévesen felfedezték
tehetségét, csapatban játszhatott volna. Ám a ma már harmincnégy éves pesti
fiúból akkor még hiányzott a kitartás. „Eredetileg péknek tanultam, de már hat
éve nem dolgozom. Csak egy barátomnak köszönhetem, hogy nem lettem hajléktalan.
Amire szükségem van, azt itt az állomáson megkeresem. Nem mondom, hogy ez volt
az álmom, de tényleg kitölti az életemet. Sokat játszom gép ellen is, szükségem
van az állandó gondolkodásra. Ha tehetem, pszichológiát és filozófiát olvasok.
Sajnos későn jöttem rá, hogy pályát tévesztettem.”
Az önmagukat „erős mesterjelölteknek” tartó sakkozók sosem játszanak egymás
ellen. Mindenki csak partnerre vadászik a tömegben. A munkaeszköznek számító
tábláikon és figuráikon egyre inkább meglátszik a napi igénybevétel. Előfordul,
hogy néhányan be-beszólnak nekik: „Miért nem mentek el dolgozni?” Ám a többség
nem bántja őket. Elmondásuk szerint nem tiltja a törvény, hogy a vonatokra váró
utasokkal egy parti sakkot játszanak. Néhányszor még egy-egy kalauz is odaáll a
figurák mögé, és kiteszi a pénzt. De hogy a MÁV-osok közül bárki egy forintot is
nyert volna tőlük, azt mindannyian tagadják.
Fotók: R. T.
2008. 02. 01. (XII/5)
