Fotó: Gárdi Balázs/VII Network/Alexia Foundation
Mi a története az egyedi kategóriában első díjat nyert képednek, amelyen
egy afgán férfi egy sebesült gyermeket tart a karjában?
– A felvétel, miként a szintén díjnyertes sorozat is, egy katonai akció
során készült Afganisztán keleti részén, a Korengal-völgyben. Ez egy tíz
kilométer hosszú katlan, ahol elképesztő a katonai aktivitás. Itt húzódik a
mudzsahedinek egykori fő csempészútvonala, amelyet a tálibok a mai napig
előszeretettel használnak arra, hogy pénzt, fegyvereket és harcosokat
juttassanak be az országba Pakisztánból.
2004-ben voltam először ott amerikai tengerészgyalogosokkal, akik akkor még csak
felderítő akciókat végeztek, magas rangú tálib vezetők, köztük bin Laden után
kutatva. Azóta bázisokat is kiépítettek, a katonák ott laknak, mintegy „dugót”
képezve a völgyben, megakadályozva, hogy az ellenség eljusson az ország
belsejébe vezető főútvonalakhoz.
Az említett, Kőlavina nevű egyhetes akcióban az amerikaiak egy falut és a
környékét tisztították meg a táliboktól. Mivel korábban egy nappali helikopteres
támadás meglehetősen csúnyán végződött, minket – azt a két szakaszt, amelyiket
kísértem – az első nap éjszakáján dobtak le a település mellett. A támadás során
a felderítés észlelt egy műholdas telefonbeszélgetést a tálibok oldalán, mire
egy helikopter azonnal kilőtt egy-két rakétát arra a házra, ahonnan a hívást
indították. Másnap, amikor bementünk a faluba, az egyik házban öt civil
áldozatra és hét sebesültre bukkantunk, amit a helyiek ennek a rakétatámadásnak
tudtak be.
A katonák úgy vélték, a halottak, illetve a sebesültek között tálibok is
lehettek, ám őket a helyiek – akik többségében tálibbarátok, hiszen fiaik is
közöttük harcolnak – elrejtették. Ebben a házban készült a kép, miközben a
katonai orvosok a sebesülteket vizsgálták.
Kire néz a képen látható férfi?
– Nem tudom pontosan. Sok ember volt ott, katonák, orvosok, illetve két
fotós. Nagyon meglepőnek tartottam, hogy kimondott agressziót, gyűlöletet nem
tapasztaltunk, leszámítva azt a tekintetet, ami a felvételen is látható. Amikor
ennyi civil áldozat van, arra számítanál, hogy a nők sírnak, a férfiak
haragosak, ám döbbenetes módon az egészet szinte úgy kezelték, mintha egy
szomorú, de mindennapi dolog történt volna – és ez tulajdonképpen így is volt,
ugyanis a háború és a halál az ott élők számára mindennapos tapasztalat.
Hogyan kerültél Afganisztánba, és miért pont ott dolgozol?
– A Népszabadság fotóriportereként voltam ott először, 2001. szeptember 11-e
után. Nagyon megszerettem az országot és az ott élő embereket. A legtöbben azt
gondolják, hogy ott, ahol évtizedek óta háború folyik, az emberek teljesen
elállatiasodnak, gonoszak és agresszívek. A média szintén az extremitásokat
sulykolja: iszlám, véres harcok, terrorizmus. Döbbenetes, hogy mindeközben az
egyszerű afgánok remek, vendégszerető emberek. Bennem erős érzelmi kötődés
alakult ki feléjük, ami arra ösztönöz, hogy megmutassam, hogy ez az ország és az
itt élő emberek mennyivel jobb sorsra érdemesek.
Más képeiden – amelyek nem tartoznak a nyertes sorozathoz – olyan intimnek
mondható pillanatokat is megörökítettél, mint az imádkozás vagy családi,
közösségi események. Hogyan tudtál ennyire közel kerülni ezekhez az emberekhez?
– Éppen ez volt a legfőbb oka annak, hogy a főállású fotóriporteri pozíciót
otthagytam, és szabadúszó fotós lettem. Ugyanis kiküldött fotósként a napi
hajtásban nem tudtam a munkámat úgy elvégezni, ahogy szerettem volna. Egy kép
akkor sikerül legjobban, ha a fotósnak van ideje megismerni a szituációt, a
történetet, és így mélyebbre tud benne ásni. Ezért a képeim döntő többsége,
beleértve a most díjazottakat, nem megbízásra készülnek. Magamtól dolgozom, azt
és úgy fényképezek, amit és ahogy szeretnék.
Sokat járok Afganisztánba, a tavalyi évnek több mint a felét ott töltöttem.
Ilyenkor általában vagy katonákkal mozgok, vagy pedig barátaimmal, ismerőseimmel
járom az országnak azokat a részeit, amelyek civilek számára elérhetőek. Soha
semmilyen problémám nem volt az afgánokkal, akik nagyon barátságosak.
Legtöbbször vendégházakban lakom, de nemegyszer családok is befogadtak egy-két
éjszakára. Nyilvánvalóan figyelni kell arra, mit és hogyan teszel, de ez
természetes, ez nem az afgán mentalitásból következik, hanem többek között
abból, hogy az ország nagy részén háború dúl – amelyben, nem mellesleg, távolról
sem állnak nyerésre a NATO-csapatok.
Tapasztalataid szerint az afgánok hogyan ítélik meg a tálibok, illetve a
NATO-csapatok közötti konfliktust?
– Ez bonyolult kérdés, mivel az ország etnikailag és vallásilag egyaránt
megosztott. A tálibok a pastuk közül kerülnek ki, akik a déli és keleti
tartományokban laknak. Ennek megfelelően ott egyértelműen őket támogatják. Nem
úgy az északi részen, ahol a tádzsikoknak és az üzbégeknek számos konfliktusuk
volt velük. Az ország középső részén pedig a hazarák vannak többségben, akik az
iszlám síita ágához tartoznak, ami miatt a szunnita tálibok ütötték-vágták,
gyilkolták őket. Ennek ellenére nemcsak délen vagy keleten, hanem már a
fővárosban, Kabulban is hallani olyan hangokat, hogy a tálibok idején jobb volt.
Ez bizonyos szempontból igaz is.
Az általuk bevezetett saria, vagyis az iszlám törvények alapján ugyanis nemcsak
a nőkkel bántak kegyetlenül, hanem mindenkivel, aki ezeket a szigorú törvényeket
áthágta. Emiatt persze olyan közbiztonság volt, mint talán sehol máshol a
világon. Barátaim mesélték, hogy korábban a Kandahár és Kabul közötti autópályán
úgy utaztak az emberek, ha vásárolni mentek, hogy egy zsák készpénzt feldobtak
az autó tetejére – fel sem merült, hogy kirabolják őket.
Hogyan dolgozol, amikor a katonákat kíséred? Ha jól értettem a szavaidból,
akkor a bevetésekre is velük tartasz, ami távolról sem életbiztosítás.
– Az olyan területeken, mint az említett déli és keleti tartományok, a
katonáknak mindennapi munkájuk az, hogy háborúznak. Ez meg arról szól, hogy
golyók röpködnek, és rakéták robbannak, vagyis az életveszély itt természetes.
Ugyanez vonatkozik a haditudósítóra is, aki valóban ugyanazokban az akciókban
vesz részt, ugyanaz a védőfelszerelés van rajta, mint a katonákon, és hasonló
állóképessége kell legyen, mint nekik. Folyamatosan ismerni és mérlegelni kell a
veszélyt. Annak például biztosan öngyilkosság autót vezetni, aki nem tud –
ismerettel és tapasztalattal azonban csökkenteni lehet a kockázatokat.
Voltál olyan helyzetben, amire te is azt mondtad, hogy hú, ez meleg volt?
– Természetesen, nem is egyszer. Az említett akcióban egy hét alatt az a két
szakasz, amelyet kísértem – ez összesen mintegy harminc főt jelent – három
embert veszített, és volt hat súlyos sebesültjük. Az akció második felében
helikopterrel átvittek bennünket egy hegylánc gerincére, ahonnan a tálibok
rendszeresen támadták az amerikai bázisokat. A feladat az ellenséges tűzfészkek
és fegyverraktárak feltárása volt. Egyik napon lerohanták a mesterlövészeinket,
egyiküket megölték, két társát súlyosan megsebesítették. Eközben a mi szakaszunk
tíz percen keresztül zárótűz alatt volt: lapultunk a földre, mert két irányból
is folyamatosan lőttek minket. Azt gondolom, csak a vakszerencsének tudható be,
hogy a mi oldalunkon nem volt veszteség.
2008. 02. 15. (XII/7)
