Képünk illusztáció
Egy tea mellett beszélgetünk, szentpétervári lakásában. A konyhaasztalra
kiterített térképen a Csendes-óceán partján fekvő falucskára bök:
– Ez itt Pereticsina falu. Azért szerepel a térképen, mert azon a környéken
viszonylag civilizált helynek számít. Ennek közelében töltöttem el nyolc hónapot
egy fakunyhóban.
De hogy kerültél te egyáltalán oda?
– Moszkvából Vlagyivosztokba repülővel utaztam, ez egy tizenkét órás út.
Aztán a brigáddal, akik hozzám hasonlóan a természet kincseiből kívántak hasznot
húzni, még négy napig autóztunk a faluig. Ezerkétszáz kilométer Vlagyivosztoktól
északra, az örök fagy birodalmában. Bár nyáron melegen süt a nap, az óceánban
nem tanácsos megmártózni.
Miért tartott ennyi ideig az út?
– Egy nap után a normális útnak vége lett. Ami utána következik, az nem a
gyors haladás barátja. Egy katonai GAZ-66 teherautóval utaztunk, de ha nem
mennek előttünk a hatalmas Uralok, aligha érünk oda. Többször húztak ki
bennünket az átjárhatatlan dagonyából. Később traktorra szálltunk át, a falu
környékén ez a legmegbízhatóbb közlekedési eszköz.
Arrafelé vad a táj, és süket csend honol?
– Tulajdonképpen igen. A falut a Fehér Hadsereg katonái és tisztjei
alapították. Amikor a Távol-Keleten is elvesztették a vörösökkel vívott
polgárháborút, felhúzódtak Vlagyivosztoktól északra, és a kietlen tajgán
telepedtek meg, az óceán partján. Arról, hogy ott egy falu alakult, a bolsevikok
csak évekkel később szereztek tudomást. Ilyen a hely, ilyenek az utak. Akkora a
tér, hogy könnyű rejteket találni, eltávolodni a világtól.
2008. 03. 14. (XII/11)
