A „Lipót” hatalmas épületében, így gondozottak nélkül is, sajátos atmoszféra
uralkodik. Az öles falak és az ötméteres belmagasság száznegyven évvel ezelőtti
megálmodói arra számítottak, hogy kis hazánkban mindig lesznek olyanok, akik
megtöltik az épületet. A padláson nemrég hatalmas graffitikre bukkantak, amiket
az évtizedek alatt ide felszökdöső gondozottak készíthettek. A pincében pedig
még mindig ott vannak a sok-sok évvel ezelőtti kórrajzok, melyek egy része most
vízben áll. Az épületben felhalmozódott rengeteg dokumentum elhelyezésének a
megoldása még mindig várat magára. Pedig többen már felvetették, hogy
adatvédelmi és személyiségi jogokat sérthet, ha ezeket nem megfelelően kezelik.
Az érintettek gyakorlatilag semmilyen kielégítő magyarázatot nem kaptak arra,
hogy miért is fejezték le a magyar pszichiátriát. „Egy olyan intézményt zártak
be az OPNI-val, amely országosan fogta össze ezt a területet, és olyan
tudományos, oktatási funkciókat látott el, ami egyedülálló” – állította a
Heteknek Szilágyi Júlia pszichiáter, az Országgyűlési Biztosok Hivatalának
egészségügyi és szociális ügyekkel foglalkozó munkatársa.
Az eredeti elképzelések szerint – Oláh Gusztáv egykori főigazgatót idézve –
azért volt szükség egy országosan ismert épületegyüttesre, mert „a tébolyda nem
egy épület, amelyben, hanem amellyel kezelnek betegeket”. Nagy kérdés, hogy mit
tud kezdeni a főváros egy olyan ingatlannal, melyen – védetté nyilvánításának
köszönhetően – évekig egy kő sem mozdítható el. És azután is kizárólag
egészségügyi intézményként működtethető. Mivel pedig mindenestől fogva műemlék,
minden változtatáshoz a Műemlékvédelmi Főfelügyelőség és további szakhatóságok
engedélyét kell beszerezni.
„Engem betegnek tart vagy egészségesnek?” – kérdezi tréfálkozva Füredi János, az
OPNI volt pszichiátriai igazgatója, és bevallja, hogy a betegekkel együtt ő is
rosszul viseli a történteket. A professzor szerint az lett volna a tisztességes,
ha a szakmai testületek bevonásával dolgozzák ki az átmenetet, ha már a
megszüntetés mellett döntöttek. Orvosaik közül többen magánpraxisba vonultak
vissza, miközben az ország számos pontján több pszichiátriai állást (például
gyerekpszichiátria, addiktológia) nem tudnak megfelelő szakemberekkel betölteni.
A történetet még izgalmasabbá teszi, hogy a kórházi ágyak számának
csökkentésével párhuzamosan múlt év áprilisában a felére csökkentették az
ideggondozók állami támogatását. Az egyetlen budapesti elmeszociális otthonban
eddig is nyolc év felett volt az átlagos várakozási idő, ám a rászorultak előtt
ezek az ajtók is bezárulnak.
„A dokumentáció olyan állapotban van Lipótmezőn, hogy onnan már semmiféle adatot
nem lehet szerezni, sőt a statisztikai feldolgozást is – ami különben kötelező –
megszüntették. Saját becslésem szerint több száz beteg maradt ellátatlanul” –
állítja Szilágyi Júlia. Azt sem lehet tudni, hogy a hajléktalanok táborát
mennyi, korábban pszichiátriai osztályon kezelt ember gyarapította. Lapunk úgy
értesült, hogy az utcai szolgálatok már jelezték az illetékeseknek: ha nem is
tömegesen, de megjelentek náluk korábban elmegyógyintézetben kezeltek.
Az Egészségügyi Minisztériumtól azt a tájékoztatást kaptuk, hogy a
Magyarországon nyilvántartott közel százezer pszichiátriai beteg 99,92
százalékáról rendelkezik információval a biztosító. Míg a hivatalos magyarázat
szerint az antipszichotikus gyógyszerek fogyasztásának csökkenése a
rendszertelen gyógyszerfogyasztás megszűnésével magyarázható, addig a
Pszichiátriai Társaság ugyanerről azt véli, hogy 2007-ben a pszichiátriai
betegek 4-5 százaléka esett ki a kezelésből. Az ORFK és az Országos
Mentőszolgálat mindenesetre azt állítja, hogy „találkozásaik” nem szaporodtak
pszichiátriai kezelésre szoruló emberekkel. És megnyugtatásul mindkét helyen
elmondták lapunknak, hogy tudják, miként kell bánni egy pszichésen zavart
emberrel. Ha más nem, „egy jól irányzott injekció még a legkezelhetetlenebb
embert is könynyen kezelhetővé teszi”.
Danics Zoltán, az OPNI volt osztályvezetője szerint nem olyan gyakori, hogy a
pszichiátriai betegek közveszélyessé válnak, inkább az lehet a gond, hogy nem
tudják a saját érdekeiket érvényesíteni, például a különböző lakásmaffiákkal és
egyéb szélhámosokkal szemben, vagy korábbi, értelmes foglalkozásaik helyett most
egy bezárt szobában ülnek elszigetelten, és vagy beveszik a gyógyszerüket, vagy
nem. Kevesen tudják, hogy a pszichiátriai betegek esetében nem azonnal
következik be a visszaesés a gyógyszerszedés vagy a terápia elmaradása esetén,
hanem csak hónapok, esetleg évek múlva.
Hogy mégiscsak szükség lenne az OPNI néhány korábbi funkciójára, arra sajnálatos
események hívták fel a figyelmet. Nemrég egy férfit addig utaztattak
pszichiátriai és belgyógyászati osztályok között, míg kómába esett és meghalt.
Jelenleg megoldatlan az igazán súlyos esetek elhelyezése is. Ugyancsak a
közelmúlt híre, hogy egy drogindukált skizofréniában szenvedő hajléktalan a
Szent János Kórház pszichiátriai osztályán egy éjjel megölte betegtársát.
Elvileg ő is csak fokozott biztonságú osztályon fekhetett volna, mint az a másik
társa is, aki eltörte egy gondozója lábát.
A különféle osztályokon dolgozók kétségbeesetten igyekeztek gondoskodni
kezeltjeik sorsáról, tanácsokkal látták el őket a „hogyan tovább”-ra
vonatkozóan, de a kényszerűen elbocsátott betegek sorsának követése gyakran
lehetetlen volt az amúgy fokozatosan fogyatkozó személyzet számára. Danics
Zoltán szerint ott, ahol nem lehet számítani a rokonok gondoskodására, rendkívül
fontos lenne, hogy a társadalom nyújtson segítő kezet a rászorultaknak.
2008. 03. 28. (XII/13)
