hetilap

„Ide kéne ellátogatnia Gyur­csánynak meg Orbánnak egy kis élettapasztalatért”
– mond­ja Marcsi néni, aki egy tisztára mosott használt farmert száz forintért
kínál megvételre. Szinte mindegy az ára, csak elkeljen. Marcsi néni alig
hatvanéves, becsületes arcú, tiszta ruházatú asszony, hajléktalanszállón lakik,
és pillanatnyilag semmilyen rendszeres jövedelemmel sem rendelkezik. Korábban
kapott ugyan havi 17 ezer forintos segélyt, mára azonban ez is megszűnt. Kis
szatyrából elő­pa­kolt használt ruhái jótevőitől származnak, alkalmilag azonban
házimunkát vállal itt-ott. Az, hogy eb­ből hogyan lehet életben maradni, már a
művészet kategóriáját súrolja, s bizonyára komoly tanulságokat is rejt magában.
„Lopni, csalni, hazudni nem tudok, de valahogy élnem kell” – magyarázza portékái
jelentőségét. Az élet pedig többet jelent a törvény szabályainál – vagy a be nem
fizetett adónál.

Odébb Uri Geller félig letépett óriásplakátján éktelenkedő virtuális kanál
mellett folyik a „business”, amely valódi kanalakról, valódi – lestrapált –
konyhaeszközökről és ki tudja, honnan származó lomokról szól – egy átlagember
elképzeléseit felülmúló árukínálat mellett.

Rikácsoló női hang üti meg a fülem: „Hozzál vodkát, meg egy gyo­mor­keserűt!” A
hang gazdája egy fe­kete hajú férfinak üzen. Messziről látszik, hogy számukra a
bolhapiac – életforma.

Mások jövedelemkiegészítés érdekében érkeznek ide, Marcsi nénihez képest pedig
csillagászati összegű jövedelemmel – 50-60 ezer forint nyugdíjjal –
rendelkeznek.

Itt van például újdonsült is­me­rő­söm, egy hatvanévesnek kinéző, mosolygós
férfi, aki valójában már hetvenhat éves is elmúlt. Gyula – mert így hívják – 59
ezer forintos nyugdíja mellett sem tétlen, s maszekban egy-egy építkezést vezet.
A bol­hapiacokat is sűrűn látogatja. „Nézelődöm, és csak olyat veszek, amiről
tudom, hogy el is lehet adni” – feleli érdeklődésemre. Kezében műanyag
ventillátort szorongat. „Azt szoktam mondani, hogy 1500 forint” – közli. Érezni
azonban, hogy ezt az árat ő is irreálisnak tartja: nagy pénz ez ilyen közegben,
ahol a szomszéd árus egy négyfejes SONY videomagnót kínál ugyanennyiért. A végső
árat pedig megkaphatjuk, ha a bemondott összeget elosztjuk egy – nullánál és
egynél nagyobb – természetes számmal…

Gyula bátyám szerint három fajta ember vásárol ilyen közegben: a szegény, a
gyűjtő és a kereskedő (ószeres). Néha azonban filmes kellékesek is megjelennek.

Fotók: Somorjai László

Lajos, egy nyugdíjas szobafestő érkezik. Azt mondja, ma is vállalkozó,
batyujából mégis műsoros videók kerülnek az aszfaltra, melyeket 150-300
forintért szeretne eladni. Sajnos, vesztére: hirtelen kisbusz áll meg a
közelben, és egy tucat közterület- felügyelő lepi el a környéket – rendőrökkel
egyetemben. Lajos hiá­ba magyaráz, hogy csak a táska tartalmát rendezgette:
adatait felírják, s egy 10 ezer forintos büntetési csekkel lesz „gazdagabb”.
Pedig ő adót is fizet, s joga van a közterületet pakolás céljára használni –
érvel –, de senkit nem érdekel. Az egyik felügyelő odasúgja: nekünk ez a
dolgunk, de próbáljon szerencsét a Nagykőrösi úton. A többi árus is pakol, van,
aki már időben eliszkolt, csak Marcsi néni ül rendíthetetlen nyugalommal a
kőkerítésen: ő már olyan szegény, hogy senki sem tudja megbüntetni.

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek