hetilap

A két párt együttműködése – érdemes ezt észrevennünk – „visszahozta” a
történelmet a magyar politikába. A magyar történelem tartós hagyománya a saját
identitását a reformokban megtaláló kormánypárt, amely kormányzását arra
alapozza, hogy az egyedül elfogadható alternatívát ő képviseli. Ez az
alternatíva pedig a nyugatos reformok képviselete, amellyel szemben –
természetesen – csak egy kormányképtelen, bezárkózó, „keleties” ellenzék állhat.
Ilyen vetélytárs nélküli „természetes kormánypártként” határozta meg önmagát
1867 és 1918 között (igaz, változó neveken) a Szabadelvű Párt, s ilyen jellegű
párt volt Bethlen István Egységes Pártja is 1921 és 1931 között. Velük szemben
szétmorzsolt és „kormányképtelen” ellenzék állott, s a kormánypártok a maguk
idején mindent megtettek azért, hogy ellenzékük semmilyen körülmények között ne
kerüljön a hatalmi pozícióba.

Ismerős képlet? Kis túlzással az egymást követő MSZP–SZDSZ-kor­mányok ezt a
hagyományt követik, hiszen fennen hangoztatják, hogy egyedül ők reformképesek és
nyugatosak, míg ellenzékük „ugatja” a reformokat, és emellett nem is európai.
Konklúziójuk ugyanaz, mint Tisza Kálmáné, Tisza Istváné vagy Bethlen Istváné: az
ellenzéket nem szabad kormányra engedni. Talán maguk sem érzékelik, hogy jó
szándékú országmentésük közben rossz történelmi trendeket erősítenek meg és
újítanak fel. S miközben megegyezésről, konszenzusról beszélnek, politikájuk
strukturálisan nem alkalmas arra, hogy ellenfeleikkel meg tudjanak egyezni
bármiben is.

Természetesen senki nem vitatja, hogy Magyarország minden szegletében
reformérett (tegyük persze gyorsan hozzá, hogy Eötvös József 1846-os Reform című
könyve óta van ez így!), de egyúttal azt is látnunk kell, hogy a reform szó a
legantipatikusabb szavak egyikévé silányult, mégpedig a rá való állandó
hivatkozások és a permanens (de általában sikertelen) reformok logikus
következményeképp. Az a benyomásunk, hogy mindennek oka a reformkormányzás
fogalmának tisztázatlansága. Ezen belül is a leginkább az, hogy kivel és mit
akarunk reformálni. Ha pusztán önmagunkban (a parlamenti többség) és szinte
mindent meg akarunk reformálni, az valószínűleg kiindulópontjában magában
hordozza a sikertelenséget. A sokszor emlegetett ír példában mindenekelőtt
megteremtettek egy közös, a parlamenti többségen túlnyúló alapot, s arra
alapozva tudták elérni a reformok általános sikerét. Ha valamit, hát az ilyen,
össznemzeti szintű reformélményt teljesen hiányolhatjuk ebből a kormányzásból.
Nem a reformcélok hiányoztak tehát (azokból volt és van bőven), hanem az
állhatatosság a célok közösen elérendő célokká változtatására. Valójában tehát:
a pozitív reform!

Mindezen hiányosságokból már szinte logikusan következik, hogy a legújabb
reformokból pőre megszorítások váltak. Holott nem törvényszerű, hogy a
megszorítások és a reformok azonosítódjanak. Sőt. A fejlett demokráciákban a
megszorításokat is átvészelik, ha van közösen vállalható, világos és pozitív
perspektíva. Ilyen azonban ebben a koalíciós reformküzdelemben nem
körvonalazódott.

De ha reálisan akarunk mérleget készíteni, regisztrálhatunk egy másik problémát
is. A közös kormányzás nemcsak túlpreferálta a reformokat, de egyúttal
elapasztotta a két kormánypárt belső pártéletét is. Az MSZP 2004 óta jottányit
sem lépett előre, továbbra is „platformok szövetsége”, nem pedig modern és
egységes szociáldemokrata párt. Az SZDSZ pedig nemcsak hogy nem fejlődött mint
párt, de ma még kevésbé tudjuk, mint akár pár éve, hogy mi is pontosan a párt
liberális identitása. Az SZDSZ immáron több mint tíz éve azt a gyógyírt adja
saját népszerűsége elvesztésére, hogy egyedül ő képes „ráncba szedni” az MSZP-t,
azaz egyedül ő a reformok garanciája. De – mint láttuk – ezzel az attitűddel nem
csupán a reformokat segítette az SZDSZ, hanem a magyar történelem sajátos
kettéosztódásának újabb megjelenését is. S ezt még akkor is látnunk kell, ha
természetesen mindehhez a Fidesz is bőven hozzátette a magáét.

Mindezekből adódóan az SZDSZ előtt nem csupán azok a kérdések állnak, hogy: 1.
Hogyan viszonyuljon az SZDSZ a készülő kisebbségi kormányzáshoz? 2.
Visszamenjen-e egy esetlegesen Gyurcsány nélküli kormányba? 3. Helyesen teszi-e,
ha visszahívja a párt élére Kuncze Gábort? Ezek mind a praktikumot érintő
kérdések. A fő kérdés az, hogy van-e az SZDSZ-nek önálló liberális
mondanivalója?

Egyáltalán nincs megírva a nagykönyvben, hogy a liberálisok Ma­gyarországon a
2–6 százalék közötti tartományra fixálódjanak. Az SZDSZ is érzi ezt, amikor
visszatérően elmondja: Magyarországon 15–20 százaléknyi liberális érzelmű ember
van. De ha van, akkor hová és főképpen miért „tűnnek el”? Miféle kétbalkezes
politika az, amely nem tudja magához vonzani a liberálisokat?

Bármily meglepő is a liberálisok számára, a magyarázat saját „túlfeszített”
reformpolitikájában – Bibó szavaival: „túlfeszült lényeglátásában” keresendő. Az
MSZP–SZDSZ-kor­mányok osztoznak abban a „lényeglátásban”, hogy a reformok minden
mást maguk mögé utasítanak. Rendben, lehet így is, de akkor meg kell teremteni
egy valódi „reformkörnyezetet”. De ez láthatóan nem ment a kormányzóknak.
Görcsösen akarták, és mindenáron vezetni kívánták a társadalmat. Ám a társadalom
vezetése és a társadalmi befolyás nem ugyanaz. Az SZDSZ elődje, a demokratikus
ellenzék pontosan értette, mi ez a társadalmi befolyás vagy társadalmi
tekintély. Ehhez kellene visszatalálni! Az SZDSZ-t kötik saját hagyományai, s
nem engedheti meg magának, hogy hagyományainak erről a rétegéről lemondjon.
Komolyan és sokat kellene tehát beszélnie a társadalom szerepéről a 21. század
Magyarországában. A „populista” Fidesz ostorozása nem elég, mert ennek üzenete
az lehet, hogy az SZDSZ-nek egyáltalán nincs társadalmi mondanivalója, vagy csak
a felső osztályokhoz szóló mondanivalója van.

Már a most újraalakuló (akár egypárti, akár koalíciós) kormánynak is fő feladata
lesz, hogy újradefiniálja a reformok (a makro­szem­pontok) és a társadalom (mikro­szempontok)
egymáshoz való viszonyát. Gyur-csány Ferenc és az MSZP persze ebben is megelőzte
az SZDSZ-t, amikor „bársonyos reformokról” kezdett beszélni. Ez az új retorika
világosan el kívánja választani a baloldalt a „nem bársonyos” (értsd: radikális)
reformoktól, illetve a társadalom iránti elkötelezettségtől.

Ám a néhai demokratikus ellenzék a társadalom iránt maximálisan elkötelezett
mozgalom volt, ez tehát nem lehet az MSZP monopóliuma. Ha a liberálisok a
továbbiakban is csak a reformok védőszentjének szerepét vindikálják maguknak,
könnyen elveszíthetik a kormányzati szerep mellett maradék presztízsüket, s
végső soron pártjukat is.

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek