Fotó: Somorjai László
Tisztességes kinézetű szülők három szép kisgyermekkel és több kamasz korúval
érkeztek, s most a virágágyás szélén eszik a zöldséglevest. „Ingyenélők!” – veti
oda feléjük megvetően egy járókelő. A sor hosszú: mintegy háromszázan várakoznak
még, hogy ételhez jussanak – viszonylag elegánsan öltözöttek és szakadtak,
tiszták és áporodottak egyaránt. A hangulatot csak fokozza a közeli bokrokból
érkező bűz.
Valahol a sor középén látom meg K. István egykori – ahogy ő mondja – „juhász-kecskész-kacsász-tehenészt”,
akivel akkor beszélgettem hosszabban, amikor – órákkal korábban – a közeli padon
ült, az ételre várakozván.
„Az ember egyebet se csinál, csak az élelem után jár. Nem tud mást tenni: mert
ha nem eszik, akkor baj van, mint múltkor is, amikor úgy legyengültem, hogy
remegtek a lábaim” – vázolja a helyzetét. István már a rendszerváltás után
kikerült az utcára: egy szükséglakásból tették ki, miután megszűnt a munkahelye.
Hat évvel ezelőtt azonban rámosolygott a szerencse, és 500 birkának lett a
pásztora – vidéken.
Aranyélete azonban csak néhány évig tartott: „Két évvel ezelőtt meghalt a
gazdám, a fia pedig úgy döntött, hogy eladja a nyájat. Mondtam neki: „miért
akarsz megválni ezektől a kedves jószágoktól, amikor minden megvan hozzájuk, és
hatalmas bálákban áll a takarmány? Meg aztán velem is mi lesz?” Ő azonban karját
széttárva, így felelt: „Nem tudok mit tenni.”
„Dehogynem tudott, csak nem akart: annyira bekerült a játékgépek rabságába.
Végül nemcsak a nyájat, a házát is eljátszotta, és ő is az utcára került” –
meséli történetét István, aki így lett – 48 évesen – jövedelem nélküli
hajléktalan.
„Folyton kérdezem itt az embereket, már a hajléktalanokat, hogy »tessék már«,
vagy »legyen szíves«, vagy »légy szíves«, áruld el, hol van kaja! Ha megmondják,
megyek is oda: a Keletibe, a Nyugatiba vagy máshová. Igaz, mindig várni kell,
mert sokan vagyunk, de nem is ez a baj, hanem az, hogy az ember nem tud
változtatni a sorsán – mondja. – Ha van alkalmi munkám, akkor nem tudok enni. Ha
az ingyenkonyhát látogatom, akkor meg dolgozni nem tudok
” – teszi hozzá.
Sokféle ember vár itt a sorára, egy időre én is beállok közéjük. Feltűnően
tiszta ruházatú, összeszedett, szikár férfi érkezik. Amolyan mokány típus, s
mint megtudom, 55 éves. „A tisztaság nem sokba kerül, csak vízbe meg szappanba –
közli tanárosan – de ez minden vagyonom, amim rajtam van.” Megjegyzem, milyen jó
a kondíciója, de ő a humorába kapaszkodik: „El vagyok hízva, 49 kg-ot nyomok.
Azonban 12 tonnát is fel tudok pakolni.” Azt, hogy erre mennyi idő alatt képes,
már nem tudom kideríteni, mert valaki kiparancsol a sorból.
A tér másik oldalán egy idősebb férfi kanalazza a levest. Korábban
telefonműszerész volt, most nyugdíjas – ez itt már a „felsőbb kaszt”, hiszen
havi negyvenhatezer forint üti a markát. Igaz, ez annyira elég csupán, hogy a
költségvetéséből nem maradhat ki az ingyenkonyha.
Zoli szintén hajléktalan, s látszik rajta, hogy ha teheti, a pohár fenekére néz.
„Ha hiszi, ha nem, az első hat évben – miután az utcára kerültem – egyáltalán
nem ittam. Agyilag azonban teljesen kikészített ez a lét, és vettem egy liter
bort. Megittam, és úgy éreztem, könnyebb. Itt az is baj, hogy soha nem tudok
rendesen aludni: éjjel lenn voltam az aluljáróban, de jöttek ám a gyerekek, a
suhancok a diszkókból, a bulikból, és van, aki belerúg az emberbe. Rendes ember
is akadt közöttük, aki azt mondta: „hagyjátok, had aludjon az öreg!”
2008. 05. 30. (XII/22)
